Ha Nem alakul ki az anyai szeretet?

Butaság. Mikor az én gyerekem megszületett, csak néztem, hogy "baszki, ez tényleg egy baba! És itt van!". Addig átvitt értelemben sem volt kézzelfogható a dolog, alig tudatosult bennem (pedig tervezett gyerek volt), nemhogy szeretetet éreztem volna. A terhesség alatt csak attól féltem, mi lesz, ha nem lesz egészséges, de ezzel a gondolattal legalább annyira magamat féltettem mint őt, tehát ez sem éppen a szeretetről szólt. Ettől függetlenül fel sem merült bennem, hogy amikor lesz gyerekem, majd ne szeretném.

Miután megszületett, az első néhány hétben még mindig folyton elcsodálkoztam rajta, hogy itt van. Gondoskodtam róla, vigyáztam rá, megszállottan aggódtam érte hogy baja ne essen, de az még mindig nem volt az az igazi szeretet, nem voltam elvarázsolva tőle. Az "úristen, de imádom! Milyen cuki, nézd, nézd! Jaaaj, meg kell ölelnem, gyere anyához!" érzés csak párhónapos (talán 2-3) korára forrt ki. (Ráadásul úgy, hogy iszonyat hasfájós, ordítós gyerek volt, pokoli heteket éltünk meg vele). Lehet hogy azzal is összefüggésben állt, hogy addigra kezd kialakulni a babának valami kommunikációja a környezettel, az anyával is. Addig csak néz ki a buksi fejéből, át a fejed fölött, mintha nem is számítanál neki.

A másodiknál ugyanez, ugyanígy. 🤷‍♀️ Leszámítva hogy ő nem nehéz eset, hanem amolyan "jó baba".