A szüleim reakciója normálisnak mondható?

Bár a szüleim szerint én ezt csak kitalálom, de sosem volt velük jó, és szoros a kapcsolatom, mindig a nagyszüleim foglalkoztak velem, a szüleim a mai napig csak egymásnak élnek.

Kicsit olyan mintha én csak valami társadalmi elvárás miatt születtem volna.

Ha nincs is igazam, akkor is ezt érzem, és ez semmiképp sem egészséges.

Ettől függetlenül szeretem őket mert a szüleim, de alapvetően megvagyok nélkülük is.

A nagyszüleim már nem élnek, öregek voltak, természetes úton haltak meg, én a 20-as éveim elején járok.

Mindketten hiányzonak, de főleg mamámra lenne szükségem nagyon sokszor.

De elfogadtam, hogy ez az élet rendje, mást nem tehetek.

Néhány hónapja autóbaleset ért, ez a klasszikus "diszkóbaleset", buliból hazafelé, enyhén ittas sofőrrel.

5-en ültünk a kocsiba, ez egy fiatal, középkategóriás, nagy autó volt, teljesen totálkárosra tört, megcsavarodott, minden légzsák kinyílt benne, oszloppal, fával ütköztünk és végül felborult.

Ezt azért írom le, mert egy régebbi autóval esélyünk sem lett volna, valószínűleg a modern kor technológiája is nagyban hozzásegített minket a túléléshez.

Hárman kirepültek az autóból, egy ember beszorult, én voltam a legszerencsésebb, ahhoz képest alig sérültem meg.

18 és 23 év közöttiek voltunk mind a baleset idején.

Nagyon szoros a baráti kapcsolatunk így ötünknek, 5-15 éve ismerjük egymást, ismerjük egymás szüleit, ők is minket.

A baleset hajnalban történt, én ekkor felhívtam a szüleimet, anyukám fel se vette, apukám kinyomott mindkétszer.

Mondjuk aztán reggel írt messengeren, hogy mit akartam?

Megírtam, hogy mi történt, és hogy csak ennyit, de jól vagyok.

A barátaim szülei már kora reggel bent voltak a kórházban, az én szüleim úgy délutánra odakeveredtek, pedig egyikük sem dolgozott aznap.

Fél órát voltak bent, megkérdezték hogy mit hozzanak be, mondtam hogy jó lenne ha a látogatási idő végéig itt lenne velem valaki, beszélgethetnénk.

Közölték, hogy holnap dolgoznak, de majd munka után benéznek, és este telefonon beszélünk.

Az egyik legjobb barátom anyukája jött oda később, ő tette fel azokat a kérdéseket, hogy "ennek mi értelme volt, miért ültünk be, miért nem kötöttük be magunkat, miért és miért"

Nincs válasz ezekre a kérdésekre, csupán elgondolkozik az ember.

Annak ellenére, hogy papíron mind felnőttkorúak vagyunk az egyik lányt azóta nem engedik el sehová sem a szülei, a többiek is mesélték, hogy a mai napig felróják nekik a szüleik, hogy milyen szép teljesítmény volt ez tőlünk.

Pedig emlékszem, hogy régen az egyik barátom anyukája mindig azt mondta, hogy örül, hogy ilyen barátai vannak a fiának, mert mi vigyázunk egymásra, és jó barátok vagyunk.

Hát igen, vigyáztunk egymásra....öt 15 éves szintjén lévő retardált.

A szüleimen az aggodalom legkisebb jelét sem véltem felfedezni a baleset kapcsán, bennem kizárólag a barátaim szülei keltettek bűntudatot, és vezettek rá arra, hogy elkéne gondolkozni.

Teszem hozzá, az öv hiánya legalább 2 ember életét megmentette, ugyanis az egyik oszlop amivel ütköztünk a hátsó üléssor közepéig jött be, csak addigra az ott ülők szerencsére a betört üvegtetőn át kirepültek az autóból.

Örülök, hogy nagymamám ezt nem élte meg, ő óriásit csalódott volna bennem.

Viszont ha belegondolok abba, hogyha most élne, akkor nekem a olyan bűntudatom lenne, akkora fájdalmat okoztam volna neki önmagában ezzel, hogy részese voltam ennek a balesetnek...nehéz belegondolni is.

Alapjáraton ez az érzés egyáltalán nincs meg.

Most teljesen azt érzem, hogyha esetleg meghaltam volna akkor "ez van". Eleve nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a szüleimet ez tartósan megviselné, de látva a reakciójukat már biztos vagyok benne.

Nem egy önsajnáló kérdésnek szánom, de részben mégis mert nagyon rosszul esik, olyan érzés van bennem, hogyha véget érne a földi létem az olyan "mindegy".

Vagy inkább az fáj, hogy a szüleimet nem érdekli az egész, és erről most bizonyosodtam meg.

Eddigi életem során sosem kerültem ilyen közel a halálhoz, de egy kicsit többet vártam volna tőlük.

(azóta sem beszéltünk erről, egy kérdést sem tettek fel, de még csak azt sem hogy jól vagyok e)