Tényleg én vagyok a probléma?

Kezd egyre rosszabbra fordulni a viszonyom az anyámmal. Már kicsi koromban ha valamit nem jól csináltam, anyukám lekiabált, hogy semmit se tudok jól csinálni, szerencsétlen vagyok stb. Ma is sokszor megkapom, hogy nem értek semmihez. Ha házimunkán belül bármit is csinálok, abban mindig talál hibát, vagy nem hagyja, hogy csináljam, de utána ő azt mondja, hogy meg se próbálom csinálni. A barátomat egyenesen utálja. Szinte biztos benne, hogy mi szét fogunk menni és megjegyzéseket tesz rá. Annyiszor hallottam már tőle, hogy szerencsétlen vagyok, hogy tényleg annak is érzem magam és már nem is merek belekezdeni szinte semmibe, mert úgy érzem, hogy nem fog nekem sikerülni. A jegyeim is mintha egyre rosszabbak lennének és már nem is tudok úgy koncentrálni. Már nehezebben nyilok is meg, mert ha valami problémám van, azt egyből lekicsinyli, mivel én még csak egy diák vagyok, de ha majd elkerülök, majd le teper az élet és nem nyavajgok majd annyit, mert ő is megtapasztalta az egyetemen. Ha például arra próbálok utalni, hogy miket mondott nekem (negatív értelemben), azonnal tagad mindent és azt mondja, rossz szinben akarom őt feltűntetni. A két nővéremmel kicsit jobb a kapcsolatom, de ők is hangoztatják, hogy mennyire béna vagyok és gyakran viccelődnek is vele. Apa egyáltalán nem szól semmit, ő mások előtt viszont szokta mondani, hogy büszke a három lányára, mindhárom ügyes. Nem értem mi lehet az oka ennek az egésznek. Valóban én reagálom túl az egészet vagy csak nem veszem észre, hogy tényleg ügyetlen vagyok? Hogyan tudnék ezen változtatni? 18/L