Elmebeteg, agresszív anyára, tényleg nincs megoldás?

Sok rossz döntést hoztál, de ilyen háttérrel predesztinálva vagy rá, én nem ítéllek el egyáltalán.

A neveden van a lakás? Ha igen, add el gyorsan, és vegyél másikat lehetőleg egy másik városban, kulcsot ne adjál anyádnak, NE szólj a költözésről, csak menj el.

Ha nincs a neveden, akkor kellett volna a nevedre irattatni, mikor anyád könyörgött hogy költözz vissza újra. Azt kellett volna mondani, hogy visszaköltözöl azzal a feltétellel, ha a nevedre iratja.

Ha nincs a neveden, akkor spórolnod kéne (kellett volna) ezerrel, és venni másikat az évek alatt, amíg ingyen laktál.

Ha nincs a neveden, keress bentlakásos vagy munkásszállós munkát valahol, akárhol, és szintén szó nélkül költözz el, és spórolj sajátra. Persze ha a közművek a neveden vannak, azt valahogy meg kell oldani a szolgáltatóval, hogy ne rád, hanem a tulajra számlázzon.

Anyád nagyon durva személyiségzavarban szenved, ha meg nem jöttél volna rá. Ez gyógyíthatatlan. Ha bármikor megint úgy tűnne, hogy megváltozott, ne hidd el.

Minél gyorsabban menekülj innen.

8. Vagyok, a záró mondataidra muszáj még reagálnom:

"Tudom, hogy egy életképtelen vagyok. De hát milyen legyek? Anyám ilyennek nevelt, egy életképtelen, szerencsétlenségnek."

Vagyis találtál magadnak egy mentséget arra, hogy miért vagy felelőtlen és gyáva. Rátoltad a felelősséget anyádra, hiszen téged ilyenné neveltek, ez mind valaki más hibája.

Tudod mik ezek? Kifogások! Filléres, gyenge kifogások.

Ha valami nem jó, változtatni kell rajta! Senki nem fogja helyetted megtenni!

Tudod mit teszel most? Állsz egy ajtó előtt, amin be kéne lépned, de te azt mantrázod, hogy "engem ilyen balfsznak neveltek, hát istenem, ez van ezért nem tudom kinyitni az ajtót". Pedig csak ki kéne nyújtani a kezed és lenyomni a kilincset. De te inkább állsz és sajnálod magad.

Szerintem nincs igazad, utolsó. Az ilyen súlyosan kontrolláló bántalmazó szülő által nevelt ember máshogy működik, mint te. Neked egyértelmű, hogy mit kéne tenni ilyen helyzetben, de van, akinek egyszerűen nincs meg az eszköztára.

Láttam egy dokumentumfilmet olyan gyerekről akit állatként neveltek pár évig, és ő már soha nem tudott pl. megtanulni beszélni. Hiába emelték ki már kiskorában a családból. Neki is mondhatod hogy de hát ott a szád, beszélj. Nem tud, mert nincs meg az eszköztára.

A kérdező esete nem ennyire súlyos, de bőven a súlyos kategóriában van. Nem tanítottak neki énhatárokat, a felelősségvállalás egészséges határait, önállóságot. Sőt, pont az ellenkezőjét tanították ezeknek. Egy másik igazságban nőtt fel, egy beteg elme által teremtett valóságban. Most hirtelen azt mondod neki, hogy amit eddig tanult, az eddigi világképe nem igaz, cselekedjen aszerint a valóság szerint, amiben TE nőttél fel, nem aszerint, amiben ő tanult meg TÚLélni. Nem olyan egyszerű dolgok ezek, mint ahogy neked tűnik. Nyilván van kiút, de újra kell írnia a tapasztalatait, újra meg kell határoznia önmagát, kijelölni a határait, megállapítani, hol végződik ő, hol kezdődik az anyja, akinek eddig szinte a testrészeként funkcionált. Egy nagyon jó klinikai pszichológus kéne ide, és kemény munka lesz, de megéri, akár ha több évig tart is. De jó pszichológussal, és kemény, fajdalmas lelki munkával, kíméletlen őszinteséggel önmagunk felé már akár fél év alatt csodákat lehet tenni, és úgy látom, a motiváció leglább részben megvan.

Vannak fokozatok, de az alaotétel mindegyikben ugyanaz: csak te tudsz változtatni. Ha akarsz. A kérdező nem akar. Pajzsként tartja maga elé a múltját. Közben kihasznált egy nőt, csinált egy gyereket, mist meg keresi az újabb valakit, aki majd megoldja helyette.

Az ember mivel is magyarázkodik?

"Tudom, ezt mondták mások is, hogy az lenne a megoldás hogy elköltözni és minden kapcsolatot megszakítani a mérgező szülővel, csak hogy ezt nem olyan egyszerű megvalósítani." Miért is? Csak nem azért, mert az kényelmetlen volna? Mert megszűnne a komfort, miután a fizetését jobban be kéne osztani, uram bocsá munkahelyet váltani, vagy másodállást vállalni?

Akinek szorít a cipő, mégsem változtat, annak még nem szorít eléggé.

Nézzük tovább: "Esetleg ha lenne mellettem egy pár, mint 7 éve, akkor más lenne, de normális nőt így soha nem fogok találni."

Amiről beszéltem, nekiáll irracionális opciókban gondolkodni, amiről ő maga is tudja, hogy az. Ergo, ezt is pajzsként tartja maga elé, hogy hát ő akarná, de így...

Itt is azt várja, hogy majd más megoldja helyette a problémát.

" Tudom, hogy egy életképtelen vagyok. De hát milyen legyek? Anyám ilyennek nevelt, egy életképtelen, szerencsétlenségnek."

Mondjuk azt, hogy összekapja magát, tököt növeszt és befejezi a siránkozást. Tudja, hogy ami van, az szar. Felismerte, kimondta. Előadta, hogy itt aztán micsoda véefürdő lesz, HA, MAJD, EGYSZER....

Hagyjuk.. Ezek a szavak egy kifogásokat kereső, lusta, álmodozó ember szótárában gyakoriak.

A pszichológus azért jó megoldás mert ő először feltérképez téged, ezután a család összes tagját, és ha ők kötélnek állnak csak azután fog tanácsot adni, nehogy elhamarkodott tanácsot adjon.

A helyzet az, hogy a reggeli átcipelésével hagytad magad elkényeztetni, és ez ürügyet szolgált arra hogy át járjon hozzád, és felhatalmazást adott neki arra, hogy életképtelennek nyilvánitson, ez utóbbi meg arra, hogy mindenbe beleszoljon és turkáljon.

Olyan mint egy hadvezér, aki újabb és újabb területeket hódít el tőled, amiben már ne te dönts, hanem majd ő fújja a passzát szelet.

Az élet szokása az, hogy a fiú elhagyja apját és anyját és új családot alapít, nincs tovább az hogy két család befolyása alatt maradjunk.

Egészen kellene megszakitanid velük a kapcsolatot, látod akkor érezni fogják, hogy kuszorulnak az életed minden területéről, és egy nagymamának igen fájdalmas ha nem láthatja unokáját.

Na ez az amivel helyre tudod hozni, normalizálni a kapcsolatot, te meg ne legyél éhenkorász, tanulj meg sütni, vagy ételt rendelj, ne szorul rá anyád ételére.