Hogyha egy olyan szülő elhuny, akit nagyon szeret valaki de folyamatosan veszekedett vele. Azt utána mennyire nehéz kibirni?

Ezen én is gondolkodom mostanában. 89 éves édesapám egy éve velünk él, miután meghalt édesanyám. Ágyban fekvő, ápolásra szorul, fél oldalára le van bénulva stroke miatt, ráadásul egyre megy össze, egyre gyengébb. Pár éve még jól el lehetett vele beszélgetni, de fokozatosan egyre demensebb. Nem elég, hogy felejt, nem tud már sok mindent, olykor nehezen fejezi ki magát, hanem a legrosszabb, néhány hónapja folyamatosan kötekedik, sokat beszél obszcén módon. Alig eszik meg valamit, rettentően válogat. Ha rajta múlna kizárólag sült szalonnát, citromos nápolyit enne, kakaót és cola-t inna. Feleségemmel és kiskamasz gyermekeinkkel kötekedik leginkább, velem kevésbé. Mára ott tartunk, hogy a gyerekek nagyon nem szeretnek bemenni hozzá, (nem is igen értik mint mond), nejem csak muszályból. Igen sokat nyelünk és számolunk el tízig, húszig...

Furcsa érzés ez a kettősség, a szeretem és nemszeretem vegyülése! 🤔

Ha már nem lesz köztünk, valószínű idővel megszépülnek az emlékek. Ahogy mondja a dal: Csak a szépre emlékezem! Biztos vagyok benne, nagyon fog hiányozni! 50 éve ismerem apámat, mindig jó ember volt. Hol van ez pár hónap, akár néhány év rossz pillanatokkal vegyült emléktől?

(Második házasságomban élek. Első nejemről is, mára csak a szépekre emlékezek, még ha fel is tudom idézni a rossz időket.)

Azt nem mindig tudjuk befolyásolni, mások, miként gondolkodnak rólunk, miként viselkednek velünk, de azt megtudjuk választani, miként reagálunk rá! Amennyiben a saját életünk kiegyensúlyozott, boldog, jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor képesek vagyunk a rossz emlékeket félretenni, és csak a pozitívumokra koncentrálni. Akik élete nehéz, göröngyös, akadozik, idegesek, stresszelnek, ők hajlamosak a negatívumokra figyelni és ne képesek túltenni magukat a tényleges és vélt sérelmeken. Tehát, nagyban rajtunk múlik, miként éljük meg a gyászt!