Jól cselekszek? Folyamatosan rág a lelkiismeret, pedig nem látok más utat!

Történt egy hete, hogy édesapám demenciája egy kisebb agyvérzés miatt nagyon sokat romlott, lényegében magatehetetlen és ágyhoz kötött lett. A kórházból nemsokára kiadják, mert "stabilizálták" az állapotát és kell másnak az ágy, de még felülni sem tud, illetve sokszor a gondolatai is össze-vissza kavarodnak. Pelenkás fekvőbeteg lett, az orvosok szerint jó eséllyel már élete végéig. Na most otthon a rokkant édesanyám nem tudná ellátni (szerencsétlen apám túlsúlyos is, így emelni még én sem tudom igazán), ezért SOS-ben elintéztem, hogy egy ápolással is foglalkozó öregotthon (olajág) átvegye, természetesen horror pénzekért. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy viszont mint a legtöbb ilyen ellátó intézményben, ott is csak heti két látogatási alkalom van a COVID szabályozások miatt, pedig apám igényli azt, hogy minden nap mellette legyek egy kicsit (most a kórházba naponta megyek látogatni), ahogy tettem azt az elmúlt 15 évben, amikor már sokat kellett segédkeznem a szülőknek. Félek, hogy apám ezt úgy érzékeli, hogy magára hagyom, attól is félek, hogy ha nincs kontroll (tudják hogy nem jövök egyhamar, mert nem engednek be), akkor az ápolók is elhanyagolják. Minden percben ezek a gondolatok emésztenek. Legszivesebben haza hoznám és ápolnám én, de mivel folyamatos törődést igényel, ez valószínűleg az állásom elvesztésével járna (egyedül maradtam, nincs aki besegítene). Kimondhatatlanul szeretem apámat, nem tudom, hogy mit tegyek. Már nézegettem, hogy ápolót fogadok, hogy amíg nem vagyok otthon, addig ellássa, de ez mindennapi viszonylatban olyan drága lenne (drágább mint az otthon), hogy nem engedhetem meg magamnak. Meg hát igazság szerint egy ember meg sem tudná emelni, ha valami van. Vajon jól cselekszek, hogy beadom ápolásra? Nem tudom mitévő legyek...