Ez normális viselkedés egy szülő részéről?

Apukámmal sajnos nagyon rossz a kapcsolatom, ezen pedig javítani sosem tudtam, bárhogy próbálkoztam. Egyszerűen úgy érzem hogy a létezésemet sem akarja, amit azonnal ki is fejtek, de mindenek előtt azt tudni kell, hogy anyukám és apukám több mint 10 éve elváltak, én és a tesóm pedig apukámnál lettünk elhelyezve, mert anyukám váláskor nagyon rossz állapotban volt, ugyanis apukám teljesen kikészítette.(éjszaka random felkeltegette, nehéz fizikai munkát végeztetett vele, aminek következtében kapott is egy gerinc sérvet, de olyan is előfordult hogy amikor anyukám átment a másik szobába aludni, akkor apukám ott elzárta a fűtést.) Nem vert minket sosem, de lelki terrort azt bőven alkalmazott, előfordult az is, hogy rendőrt kellett hívni, mert apukám mérges lett, és kizárta anyukámat a lakásból.

De akkor egy történet: Amikor 9 éves voltam, történt otthon egy veszekedés, aminek a következtében anyukámhoz hasonló helyzetbe kerültem, engem is kizárt a lakásból (2014.03.07). Hideg volt, viszont cipő nem volt rajtam, mert nem engedte azt sem hogy felvegyem. Mivel a lakásba nem tudtam bejutni, így beültem a kocsiba, ahol bár nem volt melegebb, de nem fagyott szét a lábam. Körülbelül 20 perc elteltével arra lettem figyelmes, hogy a villanyok lekapcsolódnak, ekkor tudatosult bennem, hogy nekem itt nincs helyem. A kocsiban lévő kulccsal kinyitottam a kaput, majd a kulcsot visszarakva a helyére, én útnak indultam a sötétben. - mert már bőven besötétedett. Éppen mentem egy utcában, amikor egy nő meg egy férfi éppen hazaért, akik észre is vettek, én pedig elsírva magam, elmeséltem röviden a történteket. Bevittek a rendőrségre, ahol elmeséltem ugyanezt, ezután egy rendőr elvitt a mamámhoz, egy másik rendőr meg elment hozzánk, ahol nem tudom mi történt addig. Azon az estén a mamámnál aludtam, következő nap pedig hazavittek. A témát azóta sem hoztam fel nála, egyrészt azért mert ideges lesz tőle, másrészt az eset után nekem pszichológushoz kellett járnom, mert traumát szenvedtem ettől, apukám pedig a családban mindenkinek úgy adta elő a történetet hogy "elszöktem otthonról", a körülményeket persze nem mesélte el.

Ezek mellett más dolgok is vannak, például egy veszekedés közben megkérdeztem hogy mégis minek vállalt akkor gyereket, amire a válasz az volt, hogy: "azért hogy nekem segítsen." Illetve jelenleg van egy barátnője, akit ahogy elnézem nem éppen tart sokra, ugyanis van egy tabletje, amit nemrég elkértem tőle, mert digitálisan akartam rajzolni, és annak nagyobb a képernyője, de amikor meg akartam nézni a galériában a lementett képet, észrevettem hogy tele van pucér nőkkel az egész fotótár.

Ezek mellett összesen 4-en vagyunk testvérek, abból 2 már túl van a 30-on így nyilván ők nem velünk élnek. (szóval a jelenlegi felállás: Én, egyik nővérem, meg apukám élünk együtt) Nemrég a legidősebb tesóm vett apának egy ajándékot, viszont készített neki ez mellé egy kartonból kivágott szívecskét, aminek a lényege az volt, hogy mind a 4-en írunk rá neki valamilyen üzenetet. Mindenki kész lett vele, legutoljára pedig én maradtam, így elolvastam hogy ki mit írt, mert csak úgy szimplán érdekelt. Olyanokat olvastam hogy "mindig támogatsz; segítőkész vagy; megtanítasz mindenre" stb. Én viszont ilyet sosem tapasztaltam. Nekem sosem volt ott amikor szükségem lett volna rá, mert mindig valami dolga volt, amikor tanácsot kértem tőle akkor sosem adott, amikor egyszer sírva hívtam fel őt, mert bántottak, akkor az volt a válasz hogy majd otthon megbeszéljük. Ezen kívül rendszeresen érezteti velem, hogy nem akarja hogy itt legyek, rendszeresen hangoztatja hogy amint végeztem a gimivel, kirak itthonról, rendszeresen tesz rám negatív megjegyzéseket, beszólogat teljesen random dolgokra. A tesóimmal tejesen másképp bánik mint velem. Akármikor megbántott bármivel is, sosem kért bocsánatot, amit már inkább el is engedtem egy ideje, szóval már nem is várom el tőle.

Talán azért lehet ez az egész, mert nem olyan vagyok mint ő. A helyzet viszont sajnos az, hogy nem is akarok olyan lenni. Nekem az értékrendem nem engedi meg hogy barátnő mellett más nőket nézegessek, az én értékrendem nem engedi meg nekem az ilyen gondolkozásmódot. Én nem lennék képes azért gyereket csinálni, hogy nekem segítsen. Nem tudnék ilyen szülő lenni. Nem lennék képes ennyire semmibe se nézni a saját gyerekemet, nem lennék képes tárgyként kezelni őt.

Így hát ez lenne a kérdésem: Egy normális szülő tényleg így viselkedik, tényleg ilyen, vagy én fogom fel nagyon rosszul a dolgokat?

Illetve egy másik kérdés: Elképzelhető hogy a fentebb leírtak miatt olvasok rendszeresen apasággal kapcsolatos cikkeket 16 éves fiúként? (Pontosabban gyermekneveléssel kapcsolatos cikkeket)

Csak mert ha nekem lesz gyermekem, én nem így akarom felnevelni.