Hogyan àllnátok ahhoz, hogy a szüleitek mindig csak a testvéretekre büszke rátok soha?

Undorító hozzáállás ez a szülőtől.

Sajnos megkell tanulni, hogy nem másoknak kell megfelelni (szülő/barát/férj/feleség) hanem saját magunknak és nem mástól várni az elismerést.

Arról, hogy milyenek a szüleid meg mit éreznek irántad te nem tehetsz sose tehettél.

Én nem tartanám velük a kapcsolatot vagy csak annyira amennyire még nekem is jó.

Lehet érdemes lenne felkeresned egy pszichológust, a gyerekkori sebek nehezen gyógyulnak.

Fel a fejjel, te is egy értékes ember vagy gondoljon vagy mondjon más bármit!

Ugyan ugy vagyok, csak a hugommal.

Én akármit csinálok mindegy.

De ha a kis Gina akár csak a zokniját is összepárosítja akor óriási gratuláció.

Apám még születésem előtt elhagyta Anyámat aki aztán megházasodott(9 év múlva) és az után született a hugom.

Most válófélben vannak a (nem is tudom hogy nevezzem) férjével...

Nyugi,nem vagy egyedül!

Két féle lehetőség van: vagy te érzed csak így, vagy tényleg így van. A két nagyobb gyerekemtől oda-vissza állandóan azt hallgatom, hogy a másikukat tartom szebbnek, okosabbak, stb. Nyilván, ha mindketten így éreznek, akkor nem lehet igaz.

A másik lehetőség, hogy tényleg megkülönböztet titeket. Van két bátyám, soha nem hallottam egyiküktől sem azt, hogy apám megkülönböztette volna őket, tehát én nem véletlenül érzem magam fekete báránynak. Nem tudom, hány éves vagy, de én eljutottam arra a szintre, hogy nem is igazán érdekel a dolog.

Szomorú, amikor a szülők éreztetik a gyerekkel, hogy őt nem várták. Borzasztó rosszul tud esni, hiszen ez csak rajtuk múlt, egyáltalán nem rajtad. Elhiszem, hogy bánt, és könnyű mondani, de tényleg arra kell törekedni, hogy tudj örülni a saját sikereidnek, és annak, ha valami jó történik veled.

Az én szüleim elváltak, nem beszélnek egymással huszonvalahány éve. Úgy nőttem fel, hogy az életemet érintő fontos dolgokat tekintve, mindenben ellenkezett a véleményük. Emiatt sosem tudtam megfelelni nekik. Ha azt csináltam, amit az egyikük mondott, a másik tuti vérig sértődött, mondván, az ő véleménye nekem nem fontos. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Akkor lett jobb a helyzet, amikor elkezdtem dolgozni, majd külön költöztem. Meghallgatom őket, mert érdekel a véleményük, de magam döntök, úgy, ahogy nekem jó. Amúgy, ha valamilyen csoda folytán meg tudnék felelni az elvárásaiknak, nem tenne boldoggá, mert akkor is csak azon rágódnék mindig, hogy számtalan dolog van még, amin változtatnom kéne, szerintük.

Ha segít, valóban keress fel egy szakembert, mert ez az "engedd el", meg "ne foglalkozz vele" dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy sokan gondolják. Minden jót kívánok neked!

Anyámmal is ez a helyzet, csak a nővérét szereti az anyja. Miután elköltözött otthonról, nem is keresték. Egy ideig haza járogatott, de csak a beszólogatást kapta.

Én egyszer felnőtt koromban kapcsolatba léptem a drága mamával, aki a nevemre se emlékezett, úgy váltunk el hogy majd keresnek... Azóta is keresnek 🤔

Anyám 55 éves, de a mai napig rosszul esik neki hogy ilyen az anyja. Nem tette igazán túl magát rajta.

Sajnos el kell fogadnod a helyzetet hogy ez van. Nem fog változni.

Ne foglalkozz vele, éld az életed, én is ezt tettem.

Nálunk otthon csak a bátyám volt "a gyerek" mindenhova őt vitte magával apukám (nekem a takarítás, meg a tyúkok etetése jutott), mindig az ő ízlésének főzött anyukám, ő kapott új ruhát (nekem jó volt a rokonok megunt gönce), ő volt a középpontban rokon látogatáskor. Én csak egy eredendően butácska lány voltam. Viszont nekem van most diplomám, normálisan fizető állásom, saját kocsim, lakásom, két gyerekem. Bátyám egyedül él a mára teljesen lepukkant szülői házban vidéken, közmunkából, piti lopásokból (mihez van épp kedve). Bor mindig van nála, villany csak hónap elején.

Szrd le őket.

Hiszen anyud megmondta, hogy nem akart téged. Miért kéne repesnie a gondolattól, hogy a "nyakán maradtál"?

Bár erre van az ab., az örökbeadás, és akkor talán nem kell mártírkodnia egész életében és bántania téged.