Más is kívülállóként hasonlóan látja?

Apukám másfél hónapja kihívta hajnal 1-kor rám a mentot, mert úgymond nem tudott aludni attól, hogy dühösen időnként beleutottem a szekrényembe. Hallottam, hogy kihívja, akkor épp kimentem a szobámbol. Diktálta be a hazszamot, már ebből sejtettem mi lehet. Mondta, hogy "tör zuz, szét verte a fürdőszoba szekrényt is. Csak az a probléma, hogy terapeutaja minket hibáztat" Én nem törtem húztam, egyet-egydt a saját szekrényembe ütöttem. A fürdőszoba szekrénybe is naponta párat, hónapok alatt sérült, de ahogy ő beszélt annak olyan értelme volt mintha akkor rögtön vertm volna szét. A hangja tök higgadt volt, érezhető volt, hogy nem egy aggódó szülő beszél, csak azt várja, hogy őt igazolják, de az a gond, hogy a terapeutám őket hibaztatja. Majd később fel is jött a szobamhoz szolni, hogy "kihívtam rád a mentőt" Raorditottam dühösen, majd majdnem hogy elégedett hangom mondta, hogy "kiabálj csak nyugodtan, nyitva van az ablak!"

Majd másfél órát tudott a mentősöket várni. Közben többször próbált lejáratni, hogy pl. "és mutasd meg a szobád" mert, hogy kupis és azt hitte ettől is betegnek tartanak. Mondták mentősök, hogy nem nézik meg, nem a házat jöttek megnézni. Majd kérték, hogy öltöztek és menjek velük. Később lent már a nappaliban a végén helyettem mondta meg az én koromat. Ajtóban hozzám mondta már majdnem lesajnálo hangon, hogy "érted csinálom"

Később a mentőautóban mondták mentősök, hogy látták rajtam, hogy én tök nyugodt vagyok, de ő próbál folyton provokálni hátha duhosse valok. Valamint, hogy azon kívül, hogy úgymond "zavarta" a zaj, mi miatt hívta meg ki őket. Hogy mióta pszichoterápiara járok magamban beszélek. Ezt korábban is már a telefonáládnal hallottam, hogy "egyszer gyerek hangon egyszer felnőtt hangon beszél" Emelett meg az volt panasza nekik, hogy 11-kor jöttem haza meg keveset tud az én pszichoterapiamrol.

Mentősök mondták, hogy amiatt akartak, hogy velük menjek, hogy kiemeljenek ebből a környezetből. Mert ha kihívja őket úgy, hogy nem visznek magukkal, utána hatalom éreztetes miatt hozzám vágta volna, hogy még a mentőt is képes volt rám kihívn. Látták, hogy ő szurkalna folyton állítólag míg öltöztem próbálták leállítani, hogy ha amúgy is feszült vagyok szerinte ne bantson tovább. Ez addig tartott míg újra ki nem mentem oda hozzájuk.

Egy éjszakát voltam korhazban, kértem a pszichiatert maradhassak, nem akartam ezek után éjszakára haza jonni. De több éjszakát nem engedett a pszichiáter, mert egyrészt nem oda való a problémám, másrészt az apát igazolna hogy valóban olyan beteg vagyok, hogy ott kellett tartani, és ha máskor is konfliktus lenne, azt hinné az a módja kihívja a másikra a mentot.

Ezt a szitut mar egészen feldolgoztam, ettől már nem szokott bűntudatom lenni, itt nem érzem már, hogy rólam szólt.

Viszont két hete vasárnap megint mikor feszült voltam, akkor anya miatt, előtte beszéltünk telefonon, és szokás szerint a feltételekhez kötött szeretetet éreztette, nem mertem kifejezni fáj, így utána tehetetlen dühömben többször ütöttem a szekrényemet. Napközben volt, és apa sokat maskalt az ajtóm előtt, meg a szobája ajtaját sem csukta be szokás szerint, max akkor van becsukva ha én becsukom. És jött bántó oda mondani valamit, de befogtam a fulem. Majd amit már hallottam, hogy "a kutya nem bánt téged!" Ezután nagyon dühös lettem, de egyszerre meg is kérdőjeleztem, hogy nem velem van-e baj. Felhívtam anyát, nem is tudom mit vártam hisz nem szokott megérteni. Elkezdte, hogy mennyire rossz NEKI, hogy feszültség van. És bekuljek kinapabal, más gyilkosoknak is megbocsát. Utána még jobban ütöttem a szekrényt, akkor apa jött beszélni, hogy komolyan akar velem. Együttműködonek tűnt hangja. Mondtam, hogy nem szeretnék, mert készülök már, utazom el. Erre már dühös lett "Bármikor beszélni akarok mindig mész el!" Mondtam, akkor megyek el mikor akarok. Elkezdte, hogy "azt akarom kérdezni, hogy ezt, hogy utod a szekrényt Esztella (terapeutám) tudja a terápiad része vagy nem tud róla?" Ennek már olyan értelme volt, hogy azt érezteti, ha nem a terapiám resze valami betegség. Mondtam,már dubisebben, hogy neki szülőként kéne itt lenni, hogy mondjuk nyugtatja a gyereket ha feszült, nem betegségnek tartja az érzéseit, a terapiamhoz meg semmi köze. Ezt, hogy semmi köze már rsozz néven vette, elkezdett a jogaimmal kapcsolatban bűntudatot kelteni, hogy " nemcsak neked vannak jogaid, nemcsak jogaid vannak!" Mondtam, hogy minden emberi jog megillet! "De ez másra is vonatkozik! Azt sem tudom hol voltál napközben és mikor jöttél haza az éjjel!" Mondtam, hogy oda megyek ahova szeretnék, 22 évesen jogok van az önálló élethez, ha számítanának neki az érzéseim, azt megmondanam ha későn jövök haza vagy nem alszom itthon. De mivel nem számítok neki nem tartozom magyarázattal. Valamint, hogy ne hazudjon, mert láttam, hogy az előszoba ajtó mögött világított a telefonjaval mikor haza jöttem. És előttem ment úgy, hogy ne is vegyem észre, csak mikor felertem hallottam csukodik az ajtó.

Megint elkezdte a jogokat, már ítélet mondassal és minősítések, hogy pl. "kettős mércével mersz" "nem hagysz aludni, zavarod a másikat, minden nap utod a szekrényt hajnalban is, nem hagysz aludni, nem vagy tekintettel a többiekre"

"Nem tudok pihenni!"

" Volt egy időszak mikor valóban sokszor ütöttem lefekvés előtt, mert annyira szenvedtem, olyan erős volt a szégyenem, azt éreztem tehtetwlen vagyok büntető gondolatokkal szemben,már kényszerből is beleutottem, hogy elkeruljeem de aztán sikerült mindig megnyugtatni végül magam. Kivéve ha atjottek minősíteni, meg apa akkor is azzal, hogy "nemcsak jogaid vannak!" Akkor félelemből abbahagytam, de nagyon szenvedtem, csak ráerősített arra a szenvedesre amit megéltem. De annak mar vége, kb egy hónapja, pont mikor ezt hozzám vágta, napokig nem is ütöttem egyáltalán a szekrényt. Amikor igen, akkor is egyet lefekvés előtt, nem többet. Mert azóta már nem büntető gondikatok elkerülése miatt úton,hanem mert megengedem a dühöm és kiadom. Az pont nem fokozza, hogy újra ussem, egy elég jól kiadva eszméletlenül megkinnyebulok. Meg ráadásul ez ugye napközben történt ez a beszélgetés, akkor nem is pihent, az ajtaja is nyitva volt ugye, és pakolaszott, nem is olyan halkan.

Végére oda mondta, hogy "csak azt akartam tudni, Esztella tudja-e hogy viselkedsz itthon?! Jó dühösen reagáltam, hogy minden érzésemhez jogom van, és nincs szégyen a dühömben, az a szégyen, hogy egy szülő leminositi a gyerek érzéseit, nem az én dühöm! Valamint újra határozottan kijelentettem, hogy nincs köze a terapiamhoz! Erre már ott hagyott. Lement a konyhába. Kimentem a szobámbol, és lekiabaltam, hogy a terápia az én yzuksegeleteimert van, amiket tőle sosem kaptam meg, és ez nem az én hibám, de mennyire fáj nekem! Ahogy közben lejjebb értem, becsukta az orrom előtt a konyhaajtot. Kinyitottam és oda mondtam, hogy bele sem akartam menni beszélgetésbe, mégis belementem, de többet nem fogok vele beszélgetni, mert szarba sem veszi a másik érzéseit, csak bánt és nem vagyok köteles olyanba belemenni ami számomra árt!