Miért nem lehet elfogadni, hogy én nem tartok igényt ennyi találkozóra?

Zárkózott típus vagyok, aki nincs oda az állandó társaságért. Édesanyám ezzel szemben mindig is nagyon látogatós, mindennap telefonálgatós típus. Régebben hetente többször kötelező jelleggel kellett a nagymamát látogatni és mellé még mindennap telefonálni vele. Nem volt mese, kötelező volt a semmiről beszélgetni. Már akkor sem szerettem ezt a túlzott rendszeres kapcsolattartást, az erőszakoskodás meg még dobott rajta. Amióta elköltöztem azóta a nyakamra jár édesanyám és a nagymama is. Sokszor meg sem kérdezik, hogy jöhetnek-e, csak beállítanak piti ürügyekkel és itt lebzselnek órákig. Van hogy hétköznap jönnek, olyankor a teendőimet sem tudom elvégezni, mert elvárják, hogy végig mellettük üljek, szórakoztassam és mint (hívatlan)vendégeket szolgáljam ki őket. Megjegyzéseket tesznek, okoskodnak. Minek ilyen bögre, minek ilyen dekor, minek ennyi könyv, minek ennyi kacat, miért nincs virág a lakásban, miért nem ilyen-olyan színű ez meg amaz, miért nem ezt főzöl, miért nem főztél, miért veszel ilyet. Unalmas hallgatni. Többször jeleztem már feléjük, hogy nekem erre nincs sem igényem, sem türelmem. Legyenek oly kedvesek és szóljanak előre, ha jönni szeretnének, akkor egyeztetünk, hogy mikor lenne jó. Fütyültek a kérésemre. Már megfontoltam, hogy esetleg hazudok, hogy nem vagyok otthon, vagy szimplán nem nyitom ki az ajtót.

Egy hasonló szülő vagy nagymama szemszögéből tényleg ennyire lehetetlenség elfogadni, hogy nincs mindenkinek igénye ennyi közös időtöltésre?