Pszichológushoz szeretnék fordulni, de az anyám nem támogatna ebben. Mit tegyek, hogy változzon a véleménye?18

Támogatás alatt azt értem, hogy ne legyen vita belőle, ha például ősszel elmegyek az iskolapszichológushoz és kiderül.

Apám elhanyagolható a témában, mert vagy anyámmal fog egyetérteni, vagy le se szrná. Szóval az van, hogy anyám szerint mentális problémák nem léteznek, vagy ha igen, akkor akinek van az csak bebeszéli magának, illetve úgy vélekedik a pszichológushoz járásról, hogy csak a bolondoknak van rá szüksége, ne égessem már vele magamt, de főleg őt ne égessem vele, mert ez mekkora szégyen lenne már neki. Meg különben is mi bajom lehet nekem... Szerinte semmi szükségem nincs szakemberre.

Viszont én egyre rosszabbul érzem magam, és ezt már hat éve is jeleztem felé, hogy baj van, és valahogy azóta nem lett jobb a helyzet, maximum el tudtam terelni a gondolataim, de már ez is egyre nehezebben megy és erre mondhatni a digitális oktatás is rátett. Gyakran van az, hogy random felébredek esténként, és olyankor mindig elkap egy furcsa félelemérzet, és nem a sötét miatt. A sötéttől soha nem féltem. És az van, hogy ez az érzés egyre gyakoribb, sokszor nappal is jelen van. Ha nappal érzem ezt, akkor teljesen spontán, semmi érdekes nem történik, egyedül vagyok itthon, megyek a folyosón, nem gondolok semmi nehéz témára, de mégis ott a fojtogató érzés, a hirtelen sokkal gyorsabb szívdobogás. Ha elkezdek valami komolyabb dolgon gondolkodni ez az érzés sokkal rosszabb, viszont nem tehetem meg, hogy például ne gondoljak a jövőmmel kapcsolatos dolgokra, vagy más egyéb fontos dologra. Már szinte képtelen vagyok elterelni a nyomasztó érzéseket, a gondolataimat, nem köt le semmi, amit szerettem, se az olvasás, se az írás, se a rajz, se a játék, se film, se sorozat, se a futás. Régen segített az, hogy amikor sétáltam a kutyámmal, beszéltem hozzá, de meghalt a kutyám. Folyamatosan gyötör a bűntudat, mert nincsenek túl nagy pozitív érzéseim, gyakran maximum csak kedvelek embereket, de nem érzem, hogy bárkit is szeretnék, bárki is fontos lenne számomra, és ez rossz, mert tudom, hogy ha kevés embernek is, de fontos vagyok, viszont én senki iránt nem érzek így és ez számomra olyan, mintha átverném azokat az embereket. Egyre gyakrabb az is, hogy tök alapvető dolgok előtt szorongok, például napokig készítem fel magam arra, hogy boltba menjek, telefonáljak, vagy csak kimenjek átvenni valami csomagot egy futártól. Valaha szerettem a társaságot, jól éreztem magam tömegben is, annak ellenére, hogy a nagyobb tömeggel járó dolgokat megelőző időben szorongtam, most viszont nagyobb a szorongás, és nem merek elmenni például egy könyvtári programra, mert azon aggódom, hogy sok az új ember, a váratlan szituáció, és kellemetlen helyzetbe hozom magam. Van, hogy apróbb jelentéktelen dolgokat hetekig tervezek, aztán, amikor eljön az ideje félelemből gondolom meg magam. Ezek miatt egyre kevesebbnek érzem magam, ami csak tetézi az összes gondot. Ráadásul még van valami, amit titkolok itthon, lassan hat éve, a másságom, és az is elég nyomasztó. Plusz a családi gondokba bele se megyek inkább.

És eljutottam arra a szintre, hogy ez már tényleg nem állapot, ha nincs más, gyorsabb és számomra is elérhető opció, legkésőbb ősszel kérek időpontot vagy az iskolai vagy a kollégiumi pszichológusnál. Viszont ismerem magam, és eddig mindig halogattam, legfőképpen anyám reakciójától tartva. És tudom, hogy ezt a lépést nehezen merném meglépni alapból is, ezért arra lenne szükségem, hogy biztos legyen a háttér, hogy tudjam, hogy nem lesz itthon kiabálás abból, ha kiderül. Hogy ne legyen az mondva, hogy nekem igazából semmi bajom, és igazából csak anyámat akarom ezzel megalázni, és jujj mit gondolnak mások. Tehát konkrétan csak annyi támogatást szeretnék, hogy ne legyen belőle itthon ordítozós-mártírkodós jelenet.

Mit tudok tenni ennek érdekében?