Melyik az az életkor, amikor az ember már nem túl fiatal berúgni a szülők szerint?

Köszi!

Szerintem anya nem fog elengedni. Persze próbálom majd meggyőzni rendrakással meg ilyesmi, de nem bízik bennem szerintem. Pedig érzem, hogy kéne nekem ez most, hogy lazább legyek. Az elmúlt héten kb sírásból és frusztrációból álltak és kezdek kissé becsavarodni, néha bunkó is vagyok.

Most lehet nem leszek csúcsformámban, ami ezt a barátnőt illeti, de egyrészt, látott már úgy, hogy nem vagyok jól és elég vak a lelki állapotomra, másrészt, ha egyáltalán nem mozdulok ki itthonról, akkor csak egyre-egyre gödcsösebb leszek.

Szeretnék végre táncolni, énekelni és nevetgélni, egy napot, mikor nem hallok az itthoni helyzetről, ingatlanárakról, nem kell beszélnem az érettségimről meg ilyesmik.

Viszont rosszul érzem magam emiatt, mert lusta gyerek vagyok és nem hiszem, hogy megérdemlem, legalábbis anya szerint tuti nem, hisz már eljátszottam 2* a bizalmát meg egyszer talált valamit nálam, amin megrökönyödött, úgyhogy szerintem nem bulizhatok, míg egyetemista nem leszek, hacsak nem megyek nyáron apával nyaralni és viszem el öcsémet is magammal🤷‍♀️

Mondjuk még nem kérdeztem meg anyát és a feltételeket, de elég akaratos, úgyhogy sok jóra nem számítok😔

Oh, hát sok sikert neked a disszertációdhoz!

Azért izgulok, mert az egész kamaszkorom azzal ment el, hogy legyek legalább olyan jó, mint a nővérem. Minden tanár hozzá hasonlított. Itthon mindig bántott a nővérem, amiért duci voltam még mindenféle szokásomért (ahogy öltözködtem, hordtam a hajam, ettem, amit játszottam, ahogy beszéltem meg kb gondolatrendőrséget játszott velem), de nem csak engem, hanem öcsémet és más rokonaimat is. Annyira el voltam azzal foglalva, hogy, ha már úgyis veszekedések, verekedések és sírások vannak itthon, akkor már velem ne legyen baj, hogy nem volt kamaszkorom, nem voltak kihágásaim, meg semmi. Gimi elején rosszul tanultam, de aztán egy barátom adott egy ilyen "miért nem tanulsz b+" jellegű beszédet és összeszedtem magam. Ezen cucc óta kb tökéletes gyerekként viselkedtem szerintem, de persze mindig van velem valami baj (pl stressz miatt és korábbi bullying miatt lefogytam és nem híztam vissza(mert mindig piszkálnak, ha eszem vagy beszélgetni akarnak velem kellemetlen dolgokról), esetleg azzal, hogy nem vagyok elég szorgalmas (de nem is kérnék semmire)), szóval szeretnék egyszer "tökéletes lenni", hogy szeressen mindenki és ne piszkáljanak, de nem vagyok boldog és nagyon görcsös vagyok és magányosnak érzem magam, de a gondolat, hogy anyával vitatkoznom kell majd egy ilyen miatt nagyon ijesztő, főleg, hogy csak 3 hónapja történt a nagy szétcsúszásom és 2 napja is felemlegette. Apámmal meg nem beszélhetem meg, olyan helyen dolgozik, ahol nem telefonálgathat csak úgy, meg anya úgysem fogadná el azt, ha ő elenged, mert apának kb mindegy mit csinálok, ameddig életben maradok, szerintem.

Uh, amúgy nekem is van bátyám, de ő máshol lakik az anyjával (ilyen féltesós szitu), nővérem is féltesó, de anyai, vele mindig együtt laktam. Bátyám ilyen "van ő is" kategória, nem igazán hát az életemre, max annyi, hogy tudom, apa jobban kijön vele, mint velem, de ez az én hibám is, mert kiskoromban ellöktem apát, ha közeledett valami szeretet szerű cuccal, aztán kamaszként játszottam, de egy idő után tanulni kezdtem (azért túlzásba nem vittem), de ez nem tetszett neki, ahogy az iskola választásom se (szerinte buta vagyok a gimis közeghez, legalábbis régen ezt mondta, most meg le akart beszélni az egyetemről nyáron), aztán hív erre-arra, legtöbbször visszautasítom, de beszélek vele, ha kérdez, bár magamtól nem szoktam erőltetni. Sőt, van, hogy ki se jövök a szobámból/megvárom míg elmegy mosdóba/helyiséget vált, hogy ne kelljen köszönni se, mert valahogy félek a kínos érzéstől, amit a "hali"-m és a sablonbeszélgetéseink váltanak ki😅

Ha egyetemre megyek, suli után, ha van időm, én is biztos keresek magamnak valami jó kis pszichológust, mert folyton egy barátomat, anonim embereket és saját magamat terhelem a dolgaimmal és kissé már elegem van