Miért nem tudom elengedni azt, hogy Apám mit gondol rólam?

Ezek szerint apád AZ Isten - mert csak az nem téved soha!

Ilyen idióta hozzáállású emberrel nem szabad foglalkozni, csak le akar húzni lelkileg.

Tehát egy önálló, dolgozó fiatal nő vagy és ahelyett, hogy birkaként követnéd az Apád által kijelölt utat, úgy döntöttél, hogy inkább megkeresed a számodra legmegfelelőbb munkát/karriert, akármilyen nehéz is. Ez nem butaság, hanem bátorság. Anyukád biztos büszke lenne rád.

Hogy a kérdésedre is válaszoljak, nekem is hasonló volt a problémám a szüleimmel a Te korodban. Nekem az segített, hogy külföldre költöztem és csak évente 1x-2x mentem haza látogatóba, így jobban értékeltek, nem maradt idő veszekedésekre és egyre kevésbé érdekelt a véleményük.

hééé, az apámnak van egy teljes másik családja is?! mert pontosan körülírtad azt az agresszív fszt. hasonló sztori, sokdiplomás szülők elsőszülöttje, 22L, aki nem elég, hogy eleve humán beállítottságú, ahelyett hogy apuci imádott reáltárgyait tanulná, se egyetemet, se diplomát nem akar... (mondjuk nekem még megvan az anyám, és egy öcsém van, aki jó arc amúgy)

nem tudom mitől lenne egyszerűbb elengedni, ahányszor felhív (illetve belepofázik az öcsémmel való hívásomba, ő még ott él velük, gimnazista), napokig úgy érzem, hogy valóban elbsztam az életem, vissza kéne menni, sírva bocsánatot kérni, és a hátralévő életben engedelmeskedni... én jártam egy ideig ilyen pszichosegítőhöz, ő sokat segített, de egy idő után nem mentem, nem voltam vele mindenben őszinte, ő érezte, én továbbra is hazudtam, tehát egy ponton nem jutottunk előrébb. de sokat segített így is.

Átérzem. Valahogy el kell engedni magadban. Tudom rossz, mert velem is ilyen az apám, csak ő ezt nem veszi észre magán.

Bár nem sulival kapcsolatos a dolog, hanem hogy kb. mindig hülyének néz. Ha nem ugyan az a véleményem mint neki, nem ugyan azt fújom, olyat mondok ami neki nem tetszik, csakis kizárólag én lehetek a hülye aki nem ért semmihez, a saját tapasztalataimat is megkérdőjelezi, amit mondok az nem úgy van...

Amikor egy ártatlan kutyát akartam megmenteni gonosz emberektől, az volt a reakciója, hogy róla mit fognak gondolni ha kiderül hogy én voltam! Nem én meg a kutya számítottam, hanem ő meg mindenki más szava. Az enyém semmit nem ér. Nagyon megjegyeztem neki ezt a reakcióját, leüvöltötte a fejem... De megmentettem a kutyát, csak aztán már nem mondtam el neki.

Bár anyagilag bármikor segítségünkre siet vagy ha olyan van, de lelkileg úgy érzem sosem támogatott. Sokszor rám is zúditotta a saját sérelmeit, amiről én igazából nem tehettem és nem csak neki fájt a történtek. De valahogy mindig csak magát nézte mégis. Az én helyzetembe meg sosem gondolt bele. Annyi ilyen sérelmem van amit szoktam emlegetni a férjemnek ha úgy van. De már meg is szoktam ezt a csak én lehetek hülye című dolgot... Meg úgy az egészet megszoktam. Jónak nem jó mert szar. De nem tudok vele mit csinálni.