Hogy kezelitek a szüleitektôl jövô kellemetlen beszólásokat?

Én úgy voltam nevelve, hogy amit az anyámék mondanak, az szentírás, folyton beszóltak, gúnyolódtak, én pedig csendben tűrtem, bár borzalmasan rosszul esett, de nem mertem ellent mondani. Vitatkozni meg sem próbáltam, mert akkor jött az, hogy mit képzelek magamról, mindjárt szájon vág, stb... Amikor a házam felújítását terveztem, még abba is beleszóltak, de nem ám kedvesen javasoltak valamit, hanem kioktattak. Aztán egy totális összeroppanás után már nem tudtam kedvesen válaszolni nekik, nemhogy tűrni. Ma pl az apám beszólt a fiamnak, hogy milyen balf@sz, mert nem tudott kizárni egy ajtót, ami amúgy nagyon szorul. Ha ott lettem volna, elküldtem volna az anyjába, de még így is meg fogom mondani a magamét.

Szóval nálunk nagyon elmérgesedett a helyzet. Most, ha nem hagyom, hogy akár csak célozgassanak is valamire, akkor anyám előadja, hogy "már megszoktam, hogy mindenért leszidsz" műsorszámot.

3-as vagyok.

Értem, kérdező, nekem sem lehetett véleményem, akaratom. Ha valamit máshogy szerettem volna, akkor mindenkinek panaszkodott az anyám, hogy jajj, de akaratos ez a lány. Vagy gúnyolódott, hogy "na, csak azért se." Mintha csak az ő bosszantására lehetett volna, hogy más elképzelésem van.

Szerintem még fiatal vagy, hidd el, hogy később is úgy fognak kezelni, mintha ők mindent jobban tudnának, ez nem fog változni. Beszélgessél sokat, ha akarsz, de nem mondj az életedről dolgokat. Tereld el. Így nem lesz mibe beleszólniuk.

1. Szüleim nem szólnak bele az életembe.

2. Ha nagy ritkán mêgis megteszik közlöm velük, hogy panaszkodni jöttem, nem tanácsért. Ha érdekel rákérdezek.

Nagyon átérzem, amit írtok. Nekem volt olyan, hogy sírtam, mert másnap találkoznom kellett anyámmal és közösen utaztunk külföldre. Azon agyaltam, hogy tudnám lemondani, mert nem vagyok képes vele találkozni. Egyetemista vagyok, covid előtt folyamatosan koliban laktam, alig jártam haza. Sosem volt felhőtlen, veszekedésmentes a kapcsolatom anyával, de a távolság nem tett jót.

A családom nagy része kövér. Igazából két véglet van a családba: csontsovány és erősen túlsúlyos. Én az utóbbi vagyok, a genetika mellé bejátszott, hogy nem tanultam mértékletességet, egyszerűbb volt etetni, majd mikor már nem cuki kövér gyerek voltam, engem cseszegetni, hogy miért lettem kövér. Volt, hogy már lefogytam 80 kg-t, majd olyan dolgok történtek, hogy a kajákhoz menekültem vissza. A visszahízás elején szóltam anyának, hogy igazából hashajtózom magam, evési rohamaim vannak és szörnyen szarul vagyok. Megkértem, hogy segítsen, figyeljen rám, hogy zúgeszek-e. Akkor nagyon együttérző volt, de azóta se merült fel ez a téma. Ennek 2 éve, azóta is evési zavaraim vannak. Néha megkapom tök random, hogy rendelt valamit, majd ad nekem is...fogyibogyók és hasonló megjegyzések.

De igazából bármikor bármilyen problémámat elmondom abból az jön le, hogy én vagyok a hibás, de tényleg bárkivel szemben. Leginkább apám esetén szokott full nekem támadni. Egy vigasztalás nála úgy szokott kinézni, hogy "igen, igen, de te is tudsz nagyon hülyén viselkedni, mint mikor...".

Covid kezdetén még mikor volt egyetem, koli, már jó pár hónapja életem legszörnyűbb időszakát éltem. Szinte minden este sírva aludtam el, úgy éreztem nem tudok több fájdalmat elviselni, de mindig egyre rosszabb lett, ezért többször megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata is, hogy hátha akkor valaki észreveszi, hogy valami nagyon nincs rendben körülöttem, bennem. Anyám névnapja jött, egy hete mondogattam magamnak, hogy ne felejtsem el majd felköszönteni, pedig régen ezt semennyire se ünnepeltük, de elfelejtettem az egyetemi dolgaim miatt. Egyetem után hazamentem és folytattam a tanulást. Hívott anyám, hogy milyen nap van, úgy teszek, mintha direkt kerülném, direkt nem keresném, hogy lehetek ilyen. Apám az elsők között volt, aki köszöntötte, rajtam kívül mindenki képes volt, csak én nem. Bocsánatot kértem, mondtam, hogy terveztem már egy hete, de aznap elfelejtettem, nem szándékosan csináltam. Folytatta a cseszegetésem. Érzékeny vagyok alapból, abban az időszakban pedig fokozottan az voltam, így hamar elsírtam magam. Tovább cseszegetett, hogy milyen vagyok, én mondtam, hogy nagyon szarul érzem magam már régóta, amit már előtte is százszor jó párszor elmondtam. Jött a szokásos, "jaj mitől olyan rossz neked jaj jaj" stb. Ezután pár nappal haza kellett költözni. Idei névnapján köszöntöttem, de apámmal a telefonban úgy kellett ezt mondani, hogy most legalább köszöntött, ha már tavaly elfelejtette. Az idei névnapomon apám másnap hívott fel és köszöntött fel. Elnézte a dátumot. Anyám, hogy nem baj legalább felköszöntött.

A koliszobánkban én takarítottam hétvégén. Elég szar szoba, kb. másnap megint kosz van. Valamelyik koli-kiköltözés úgy jött ki, hogy még nem igazán laktam bent folyamatosan, így nem volt időm nagytakarítást tartani, de nem volt disznóól a szoba, volt pár porcica, meg a kád szélére hipp-hopp valahonnan egy porréteg száll le állandóan. Na kiköltözésnél mikor a szobatársam is bent volt anyám fikázta, hogy milyen kosz van, miért nem bírunk takarítani. Próbáltam elmagyarázni, hogy mikor este 8ra beértem a koliba egy vonatút után, másnapi 6os kelésnél nem volt időm a takarítással foglalkozni, de hamar is porolódik a szoba. Azt hittem elengedte, lepakoltunk, majd leültünk kifújni magunkat és rám nézett: "ha saját lakásod lenne, akkor se takarítanál?". Azt hittem felrobbanok. Tudhatja, miután jó pár évig együtt éltünk, hogy szokott kinézni a szobám. Emellett ott volt az egyik szobatársam is, így nagyon égőnek éreztem, hogy igazából őt is fikázza részben ezzel.

Megoldást én nem találtam. Próbáltam már ezer féle szemszögből beszélni anyámmal, de nem nagyon lehet változtatni rajta. 2 pszichológusnál jártam. Az első csak rontott a helyzetemen, a másikkal jó volt beszélgetni, de valós megoldást nem adott egyik problémámra sem.

Hasonló helyzetben vagyok. Én úgy kezeltem annak idején, hogy nyíltan rájuk zúdítottam mindent, amit magamról és az életemről gondolok. Hogy a vonzerőm közepes, hogy keveset keresek, nincs lakásom, sem esélyem, hogy valaha is lesz. Hogy nincs menő állásom, nincs menő végzettségem, nincs kilátásom a jobb életre. Hogy pszichés problémákkal küzdök, hogy merevedési gondjaim is vannak, hogy depresszióm is kialakult. Hogy tudom én, hogy nem álmaim párját vettem és el vállaltam vele gyereket, de vagy ez az út, vagy maradok örökké a mamahotelben (amit nyilván nem lehet), vagy megyek albérletrabszolgának. Hogy egy hozzám hasonló szerencsétlen pasasnak igen kevés a választási lehetősége, és hogyha nem tetszik, akkor inkább ne hívjanak. Szívesen látom őket, de a cseszegetésből nem kérek. Én is látom, mi a helyzet az életemmel, de nem tudtam többet kihozni. Hogy fogadják el, hogy én kudarcot vallottam az életben, és ha ezzel jönnek állandóan, akkor nem akarom majd tartani velük a kapcsolatot.

Ezt elmondtam így face to face, nem kevés indulattal. Jól megfagyott a levegő persze, majd rövid úton elköszöntek szüleim. Elmentek, én elsírtam magam, mint egy kisgyerek, elszívtam néhány szál cigit, megittam pár pohárral. Aztán másnap megbeszéltük, hogy nincs harag. Azóta nagyjából rendben van a viszonyunk. Ennek már több éve...

Eljátsszuk, hogy nincs senkiben tüske. Eljátsszuk, hogy boldogok vagyunk.

Eljátsszom, hogy nem akarok meghalni.

(33F)