Önzőség, ha emiatt haragszom rá? Van más is ilyen helyzetben?

Néhány éve anyukám öngyilkosságot kísérelt meg, amikor 13 éves voltam. A szüleim elváltak, ketten éltünk és egyik nap mikor haza értem a suliból nem volt otthon, késő este sem ért haza és az égvilágon semmit sem tudtam róla, azt sem tudtam hol keressem. Majd egy munkatársa szólt, hogy kórházban van, mert egy teljes doboz xanaxot vett be. Hetekig volt a pszichológián, én pedig teljesen egyedül, magamra utalva voltam otthon. A közelben élő nagymamám foglalkozott velem, de már nagyon betegeskedett akkor. Amíg anyukám kórházban volt minden egyes látogatás maga volt a pokol, olyan dolgokat láttam, amit egyetlen gyereknek sem lenne szabad, szinte mindig az ápolónők vigasztaltak, mert a folyosón bőgtem.

Ma már jobban van, nagyjából talpra állt, de bennem hatalmas a harag iránta és emiatt bűntudatom van. Ha eszembe jut, hogy képes lett volna magamra hagyni és ki tudja mi történt volna velem, ha nem éli túl mindig szörnyen ideges leszek. Még mindig emlékszem arra a rémes érzésre amikor nem jött haza és fogalmam sem volt mihez kedjek, illetve sokszor eszembe jut a kép, ahogy az ágyhoz volt kötözve amikor egyszer meglátogattam. Tudom, hogy rossz élete volt a válás után és nehéz volt neki, de még sem érzek sajnálatot, hanem csak haragszom, amiért ilyen gyenge volt. Úgy érzem önzőség egy depressziós emberre haragudni, de közben nem tudok tenni ellene.

Neki ezt még sosem mondtam el, nem is szoktunk arról az időszakról beszélni. Szerintem ő nincs is tisztában azzal, hogy mit éltem át akkoriban és, hogy ez mennyire hatással van még most is rám.

Van más is, akinek valamelyik szülője öngyilkosságot kisérelt meg? Hogyan tette túl magát rajta és voltak-e benne hasonló érzések?