Ha agresszív(esetleg nárcisztikus) apával nőttél fel, milyen lettél felnőttként?
Te is agresszív lettél? Vagy pont az ellentéte?
Az én apám sajnos egy beteg ember, agresszív, főleg mikor iszik( de pia anélkül is).
Édesanyámat is verte, meg is csalta(hála Istennek már 10 éve elváltak) és mióta ezt megtudtam, nem tudok normálisan hozzá állni.
Vagyis tudok, mert egyéb okok miatt jópofiznom kell vele, amit már nem tudok sokáig csinálni.
Ja és egyszer rákérdeztem nála, hogy normális vagy? És olyat mond még, hogy megérdemelte az anyám. Komolyan annyira lesokkoltam, hogy szóhoz se jutottam.
És onnan tudom, hogy tényleg már ezeken kívül is, valami baj van az agyával, hogy másnap már úgy viselkedett, mintha mi se történt volna😳.
Mintha az agya szelektálta volna ezt a beszélgetést.
Kb 1,5 éve tudom, hogy egy undorító nőverő állat, de még mindig nem tudtam feldolgozni.
Ezzel érdemes lenne elmenni egy pszichológushoz? Valaki járt már ilyen okkal terapeutánál?
Egyébként egy karizmatikus, jóképű, jó munkahelyen dolgozó emberről van szó, akiből SENKI nem nézné ki ezeket.
Édesanyámmal sem olyan jó a kapcsolatom, érzelmileg nem állunk olyan közel egymáshoz(de nem vagyunk rosszban! Csak nem lelkizgetünk meg érzelmek stb).
Néha én is azt érzem, hogy van bennem kellő agresszivitás, viszont nem akarok olyan lenni mint az apám, teljesen elítélem az erőszak minden formáját, szóval nem ütnék meg senkit és semmit.
Csak sokszor úgy érzem, mintha "örökölném" ezt a dühöt.
Tartózkodom az agresszív férfiaktól, főleg akik még agresszívebbek ha isznak.
Nem volt túl sok kapcsolatom, egyszerűen annyira nem bízok a férfiakban, nem tudom elhinni sokszor, hogy ők tudnak szeretni egy nőt, vagy hogy ők nem lesznek olyanok mint az apám.
Pedig vannak páran a baráti körömben, akikből sosem néznék ki ilyesmit, de akkor is kissé bizalmatlan vagyok feléjük is.
Néha már, ha az első jeleit meglátom, hogy hasonlítana az apámra, akkor be is fejezem inkább az ismerkedést az adott férfival.
Nagyon kíváncsi lennék a Ti történeteitekre, ti hogy éltetek ezt meg. Milyen felnőtt lett belőletek?
Milyen a párod? Az adott agresszív szülőd ellentéte, vagy azért hasonlít rá?
Ha vannak gyermekeid, velük hogyan viselkedsz?
Olyan sztorik is jöhetnek, ahol a másik szülő az agresszív.
Előre is köszönöm a válaszokat! (23/L)
válasza:13 éves kotodban elváltak, de mikor vele éltél sem tudtad hogy veri anyukádat. Tehát nem terrorban nőttél fel. Teljesen más szitu minta ami olyan embereknek volt aki tudatában volt a veréseknek, aki nem mert hazamenni suliból stb. Én így nőttem fel ezért önbizalom hiányos vagyok.
Abból amit leírtál azóta vagy ilyen amióta tudod, tehát 1,5 éve. E miatt a csalódás miatt vannak ezek a gondolatok szerintem.
A legtöbb ember érez dühöt, de ez közel sem jelenti azt hogy még akár ütni valakit. Mondhatni a düh az egy természetes dolog. Valakinek csak úgy megy ha rágyújt, van aki kiabál, van aki sportol stb. Akkor van baj ha másokat bántuk, ezért meg kell tanulni kontrollálni. Te nem bántasz senkit, ezért nem kell aggódnod.
És szeritem ne ess abba a hibába hogy mindenkiben az apádat nézed, mert igazából senkit se lehet legelsőre megismerni. Érthető hogy agresszív emberrel nem foglalkozol, de sokan nem ilyenek.
23 éves vagy, én is kíváncsi lennék hogy miért kell találkoznod vele ha nem akarsz. Vannak bizonyos kikerülhetetlen helyzetek, vagy te önszántából találkozol vele mert így "szokták" az emberek ha apjuk van?
Először is köszönöm a válaszokat!
Azzal magyarázta anyám egyik verését, hogy mikor kicsi voltam és játszottam odakint, akkor anyukám elöl hagyott valami bicskát vagy kést és én körülötte játszottam.
Jó ezt aláírom, hogy nem volt felelősségteljes döntés kint hagyni egy ilyen eszközt, de akkor is inkább figyelmeztetem a páromat, hogy ne csináljon több ilyet és nem megverem.
Nekem apám kb 3 pofont adhatott még mikor 5-6 éves voltam. Bár én hiszek abban, hogy lehet erőszakmentesen nevelni és tudom, hogy a "szerencsésebbek" közé tartozom ezzel a pár pofonnal(neki ez nevelőcélzat volt).
Ha egyszer a gyerekvállalás mellett döntök, akkor igen több mint valószínű, hogy a gyerekem közelébe se engedem, úgy sem lesz jó neki majd az a nevelés, amit én nyújtanék a gyereknek.
Ez a jópofizást kb havonta 1x kell megcsinálnom, szóval nem olyan "gyakori".
Az ok, hogy vannak mostohatestvéreim(mert ugye egy ilyen karizmatikus embernek miért ne lenne felesége) és én őket saját testvéreimként szeretem. Őket leginkább csak akkor láthatom, ha látogatóban vagyok, kisebbek még.
(+ az öcsém is ott lakik)
Szóval jópofiznom kell apámmal, de magamban pedig "átkozom".
De ha ott vagyok akkor is kerülöm, szóval ha hozzám szól, akkor válaszolok normálisabban. Inkább a gyerekekkel vagyok.
A mostani feleségénél is volt, hogy megütötte, amit utólag tudtam meg és én próbáltam rábeszélni a feleségét, hogy tegyen feljelentést vagy váljanak el, akkor úgy láttam, hogy na jó úton járok, de képes volt megbocsátani neki.
Próbáltam többször még könyveket is elolvastattam vele, hogy lássa nincs egyedül meg mindent bevetettem, de folyamatosan megbocsátott és meguntam ezt már.
Pedig ha elválnának, akkor biztos megszakítanám a kapcsolatom apámmal és rendszeresen járnék a feleségéhez(a gyerekek miatt ugye, meg mi azért jóban vagyunk apám feleségével).
Egyébként itt a kommentekben olvastam, hogy olyan ember lesz, aki így nőtt fel, hogy nem áll ki semmiért és senkiért.
Akkor nekem szerintem szerencsém van, mert nagyon jó barátaim vannak, nagyon jó gondolkodással és szerintem ez elég fontos.
Szóval megtanultam már kiállni magamért, másokért is, feldühít az igazságtalanság.
Igazából egyszerre vagyok félénk meg nem is.
Egy társaságban folyamatosan nevetek, hozzászólok a témákhoz. De ismerkedés nehezebben megy.
Igaz, igénylem az egyedüllétet.
Párkapcsolatban vannak csak gondok inkább.
válasza:#12
az 1-es hozzászóló vagyok. az, hogy "olyan ember lesz, aki így nőtt fel, hogy nem áll ki semmiért és senkiért" - ez egy szélsőséges, sarkított kijelentés, itt azért a sérültség vonatkozásában vannak "árnyalatok", illetve e téren lehet fejlődni. nálam nem csak a családi hátterem okozta, hogy nehezen ismerkedtem, hanem a személyiségem, szemléletem, gondolkodási stílusom is, aminek nincs köze a gyermekkori bántalmazáshoz.
válasza:Szia! Én járok terápiára. Apukám sok nárcisztikus tulajdonsággal élő ember. Életem legjobb döntése volt a pszichológus. Én államiba járok. Nagyon sokat segített az emberi kapcsolataimban. Illetve a saját gyerekeim nevelésében, hogy ne legyek agresszív. Hogy vezessem le máshogy a feszkót.
A férjem nem lett nárcisztikus, én is figyeltem, hogy ne legyen olyan mint apukám. De apám szerethető részére hasonlít.
Ja,és apádat te is feljelentheted. Gyakorlatilag sokat nem ér. Maximum a gyerekeket emelik ki a családból. ☹️
válasza: válasza:Én nem mondanám kifejezetten agresszívnak apámat, inkább lobbanékonynak. Pont valamelyik nap történt egy eset, hogy idegenekkel összebalhéztunk valamin, nem lehetett velük szótérteni és mikor sokadik kérésre sem hagytak minket békén, emelte a kezét, de szerencsére nem lett verekedés belőle. Ezt örököltem tőle, sokszor annyira feszült és frusztrált vagyok hogy a beszéd helyett reflexből kezet emelek, aztán rájövök hogy hülyeség volt. Nem gondolom hogy abnormálisan nárcisztikus vagy agresszív lenne, mint mondtam az átlagnál kicsit lobbanékonyabb, de sosem bántott minket és ok nélkül senkit sem. Olyan ember, aki a gyerekeiért mindent megtenne, és bár már nincsenek jóban anyámmal, nem emlékszem hogy bármikor láttam volna őket verekedni, vagy olyan hevesen veszekedni hogy tettlegességig fajuljon. Nőre sosem emelne kezet, de a bátyámat és engem sem bántott soha. Szerencsére nem alkoholista, sose voltak ilyen gondjai(nk).
Abban a korban még nem vagyok hogy nagyon komoly kapcsolatom legyen, de aki volt, az ilyen szempontból az ellentétem és én csak így tudok élni. Mivel én örököltem apámtól ezt a domináns, lobbanékony személyiséget, ezért nem tudok hosszú távon olyan mellett élni, aki szintén ilyen. Sajnos csak szubmisszívabb, türelmesebb emberekkel tudok megmaradni, különben csak a vita menne. Sokszor felkapom a vizet olyan dolgokon ami másnak fel sem tűnik, vagy beszólok valami olyasmit amit nem gondoltam át, mindig azelőtt jár a szám hogy az agyam járna és ezt csak türelmes emberek tudják kezelni. A szüleim is ezért tudtak hosszú éveken át megmaradni egymás mellett, mert anyukámnak iszonyat türelme van, pláne a szerettei felé.
válasza:Legfőképp senkiben és semmiben sem bízom.
Engem erőszakra neveltek a szüleim és mivel engem is vertek teljesen természetesnek vettem mert nem ismertem mást.
Felnőttként megváltoztam és kerülöm az erőszakot. Agresszív impulzusaim még megvannak de kellő figyelemmel már nem okoznak gondot, hogyha valaki idegesen jön hozzám azt is meg tudom nyugtatni.
Nekem sokat segített a pszichiáter és pszichológus úgyhogy neked is ajánlom.
Párkapcsolatokban régen mindig agresszív emberek mellett kötöttem ki és most, hogy megváltoztam nem igazán tudok mihez kezdeni magammal mert még elképzelni sem tudom milyen egy normális párkapcsolat.
Szüleimmel megszakítottam a kapcsolatot.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!