Otthon élő fiatalok titeket zavar ha a szüleitek allandoan kerdezősködnek hogy hova mentek?

Mikor a 10. évemet súroltam sokat bringáztam erdőben, földesutakon le a tóra stb csavarogtam. Mindig kérdezték hogy hova megyek, persze mentem mint a szél, sokszor 0 kezeztem, stb. Nem tudom hogyan, de olyan csúnyán elestem, hogy eltörtem a jobb combcsontomat... Gondolhatod hogy megilyedtem, felkelni nem tudtam, telefon nem volt akkor még ennyire elterjedt. Szerencsémre a nyárnak köszönhetően elég későn ment le a nap és eljöttek megkeresni.

De tudom ajánlani a 127 óra cimű filmet, ezzel a dologgal foglalkozik.

28 éves korimig anyukámmal éltem. Ha elmentem valahova szóltam, hogy elmegyek és mikor jövök. Ha nem értem haza addigra, akkor dobtam egy smst, vagy felhívtam, hogy ne aggódjon.

Nem azért mert utasított, nem azért mert engedélyt kellett volna kérnem. Egyszerűen csak én úgy gondolom, hogy nincs titkolni valóm, és tisztában vagyok vele, hogy attól még hogy felnőttem neki mindig a "kislánya" maradok, akiért aggódik. Legalább ennyivel kevesebb aggódnivalója maradjon...

Ha nem ért haza munkából mert elment csavarogni a kolléganőivel, ő is szólt, hogy nem ér haza.

Lehet én vagyok rosszul összerakva, de nekem ez a normális... :)

Engem a lányokkal való találkozást nehezítette meg nagyon. 16 évesen voltam lánnyal először találkozni, persze halálra szivatott, hogy na ki az ki az, rákeresett facebookon, hívogatott randi közben, hogy na mizu.

Azóta elment minden kedvem a csajozástól. Mai napig azt mondom, hogy haverokkal leszek vagy ilyesmi.

Engem nagyon idegesít. Haverokhoz elengedenk, olyan nincs, hogy nem, nem mehetsz. Legalább is nem adok rá okot. Nem is az, hogy nem engednek el, de azért mindig el kell mondanom, hogy kivel, hova, hogyan megyek, ez idegesítő..