Akiknek abuzáló szüleik voltak! Miben nyilvánult ez meg? Hogyan hatott ki a későbbi életetekre?

Nem biztos, hogy az én történetem érdekelni fog, ugyanis olyan sokkot kaptam, amikor kisfiú voltam, hogy máig nem emlékszem, ki volt az elkövető. Nem is nagyon beszéltem eddig erről, csak hébe-hóba. Általában a pszichomókusok szeirnt rokon az elkövető, vagy akire rokon bízza gyerekét (pl ismerősük, vagy szitter).

Nem tudok kimenekülésről sem értekezni, mivel érzelmileg tudat alá süllyedt az eset, amire huszonévesen ébredtem rá. Addig bagatellizáltam. Nem lehet tudni, hány ember élt át iylesmit akár úgy, hogy soha többé nem emlékszik rá, gyerkkorában tettek(-e) vele ilyet. vagy ha emlékszik, mint én az esemánmysorra, akkor se biztos, hogy egynél több eset volt-e sorozatban, vagy csak az az egy.

Hogyan menekültem meg? Semmi ilyenre már nem emlékszem, elég kicsi voltam. Az életkorom egyértelmű, mikor történt (ha csak az az egy eset volt vajon), és onnantól nem rémlik, tehát vagy tudat alá süllyedt, ha volt még eset rá, vagy egyszer csak békén hagyott.

Behatolásos eset volt, bocs, de nem részletezném.

Amúgy, igen, látok összefüggést - kamaszkoromra. Tiniként nagyon szégyenlős voltam mindennel, ami szexuális természetű, vagy szerelemmel volt kapcsolatos. 18-20 évesen elnőttem a szégyenlősséget, és lett barátnőm akkoriban.

Pici koromban, amikor történt, azt hittem, valami rosszat tettem és ezért "pisiltek belém" (azt hittem, olyan kicsi fiúként). Rettenetesen szégyeltem magam.

Na meg a fenyegetés, hogy erről tilos beszélnem. Az messze a legrosszabb az egészben. Mert egy gyerek még kiszolgáltatott, pszichésen is.

Azóta tudok beszélni erről (30 felett), csak minek sokkoljak vele másokat... Néha megteszem, mint most, ha már érdeklődsz.

Első vagyok. Hasonló módszerek valamelyikével -nem szeretném taglalni, milyen módszerekkel próbálkoztam, egyébként legális módszerekkel- jött fel az érzelmi vonatkozása az eseménysornak, huszonéves koromban. Addig csak maga az esemény vázlata volt a tudatos emlékezetemben. De a tudatalattimból az illető kiléte máig nem tört fel. Lehet, hogy jobb is így. Úgy látszik, még nem vagyok kész, szembesülni a kilétével.

Bosszúálló meg nem vagyok. Abban igazad van, hogy valami módon meg kell állítani a bűnözőket. De magam miatt tuti nem, mert már nem vagyok gyerek, nekem valszeg nem ártana. Másoknak viszont, ki tudja, hogy ártott-e még, vagy fog-e. Ha még él az illető...

Már nem rokonaimmal lakom mert féltem, annyira féltem tőlük, hogy elköltöztem.

Nem bízom a saját memóriámban és egész évek estek ki az emlékezetemből. Van egy rakat foszlány emlékképem amit nem igazán tudok hova tenni de az is lehet meg sem történt csak rosszul emlékszem.

Valószínűleg többet vertek mert vannak olyan hegeim amit nem tudok felidézni hogyan szereztem.

Tehát fenntartással olvassátok amit írok mert lehet semmi sem igaz csak az elmém szülte.

Úgy rémlik időnként pofonnal ébresztettek, tejfogaim nem kímélték, ha kiesnek kiesnek majd nő másik alapon. Időnként amikor rosszat tettem magamat kellett megbüntetnem vagy még nagyobb verést kaptam. Tehát kikényszerítették, hogy okozzak magamnak fájdalmat különben nagyobb fájdalomban lesz részem. Nagyjából 20 éves koromban úgy el lettem verve elájultam és hetekig hányinger kíséretében szédültem. Amikor ők vertek akkor mindig az én hibám volt mert a viselkedésemmel erre kényszerítem őket.

Jelenleg amikor valaki váratlanul hozzámér összerezzenek és leizzadok. Ugyanez történik ha sörösüvegek csörrenek össze vagy valaki dobozos sört nyit. Mai napig alkoholisták. Csukott ajtó láttán is összeszorul a gyomrom mert kiskoromban ezért is verés járt.

Munkatársam egyszer viccből megölelt hátulról én meg reflexből gurultam egyet, hogy kiszabaduljak. Először a földön kötöttünk ki aztán a HR -en, hogy mi a francot csinálunk.

Főként sportolással kompenzálok és így a 120 kiló felé közeledve elég nagy darab lettem de ennek ellenére mégis félek az emberektől.

Időnként sírva fakadok minden ok nélkül.

Munkamániás vagyok mert nem egészen értem milyennek kéne lennie egy magánéletnek és amolyan megnyugtató a környezet hogy nem jöhetnek egy bizonyos szintnél közelebb.

Egyszer próbáltam szüleim számon kérni de kioktattak, hogy szerintük a napi részegség teljesen normális és "nem vertünk annyit, hogy ez gondot okozzon" továbbá a szülőknek akkor is joga van megverni a gyereküket ha az már felnőtt.

Esténként olyan szinten fel szoktam riadni, hogy párkapcsolataim is rámennek mert mellettem egy éjszakát sem lehet nyugodtan végigaludni.

Próbáltam pszichológushoz járni akik őszinteséget kérnek de elég hamar kiütközik az arcukon a sokk. Egyikük bennlakásos intézménybe szeretett volna küldeni.

Megoszlik a véleményük, hogy stresszszindrómás, borderline vagy bipolar vagyok-e de szerencsére teljesen üzemképes vagyok egymagam is.

Koncentrációval gondjaim vannak, sokszor nem tudok követni egy gondolatmenet jobbra-balra ugrál a figyelmem olyan szinten, hogy a kocsivezetés meghaladja a képességeim így jogosítványom sincs.

Személyiségem erősen ingadozó, egyik nap gond nélkül tartok 200 főnek előadást, máskor a reggeli szendvics kikérése a büféből is gondot okoz.

Biztonság kedvéért nem szeretnék gyereket mert nem lennék jó szülő és rokonságot elnézve itt örökletes mentális zavar lehet amit nem szeretnék senkinek sem továbbadni.

Eddig háromszor próbáltam öngyilkos lenni.

Senkiben sem bízom.

Az első vagyok (pontosabban #2). Nem értem az utolsó két mondatod, előző. "Visszaadd", "törleszd", "bosszúállás": mi az eltérés? Én imádom a magyar anyanyelvem, és szerintem eléggé jól értem a fogalmakat, de e 3 számomra nagyjéból szinonimák... Azt meg már említettem, hogy semmi értelmét nem látom a bosszúnak, nem értem érzlemileg, mi az, hogy kéörvendés (csak elméletben értem), és érzelmileg sem érzek bosszút. Düh szokott bennem lenni rendszeresen -más okokból is, hiszen elmebetegek bolygója a Föld, régóta, persze tisztelet a kivételnek!-, de levezetésükre ott vannak a művészetek, pl költészet, zene. A düh és a bosszúvágy kétm egymástól alapvetően eltérő fogalmak. Vannak, akiknél ötvöződik e kettő, de nem nálam.

Lehetséges -talán- pszichológiailag, hogy a bosszúvágyam hiánya egyfajta hárító mechanizmus is? Vagy csak az érzelmi érettségemből fakad vajon? Jó kérdés... Az (is) énvédő mechanizmus, amiről már említést tettem: a gyerekkori traumám érzelmi részét tudatalá süllyesztettem.

Egyébként néha enyhe "mazochisztikus" hajlamot érzek magamban -pl elképzelem újra, ahogy egykor kisfiúként bántalmazott voltam-, régen, huszonévesen hajlamos voltam mártír lenni, de ezt már tudatosan kinőttem, egyenlőség párti vagyok az életben.

Én inkább sanálom az elmebetegeket. A pszichopatákat is. Hiszen ostobák. Aki ostoba, annak nem jó, hosszútávon... És még csak nem is tudnak erről, pont mert ostobák...

Az, hogy nagyon féltem a gyermekeket -olykor túlaggódni vagyok hajlamos a testi épségük tekintetében-, valszeg a gyerekkori traumámmal is összefügg. Önállóságra nevelem a kicsiket, amikor vigyázok rájuk, ugyanakkor van bennem egy tólaggódás is. Nem túlféltés, hanem túlaggódás: "menj csak, drága, próbáld ki... de azért vigyázz magadra, kérlek! Figyelj oda!"

Amitől rettegek néha (talán alap nélkül), hogy amikor babyszitterkedem, nehogy a járdán sétálva kitépje a kezemből a kezecskéjét a gyermek, nehoyg kifusson az autók elé...

A gyerekkori traumámnak amolyan... bénító, kiszolgáltató hatása volt akkoriban, de erre csak huszonéves koromban jöttem rá, amikor "feljöttek az érzelmek". Sokat fejlődtem, feljesztettem magam, jól tudok helyzetekben rögtözözni stb. De kb 20 éves koromig könnyen blokkolódtam, elszégyeltem magam akkor is, ha nem volt rá ok (utólag így rakom össze a képet).

A traumám aggódóvá tett a kisgyermekek irányába. Szóval értem én, hogy valamiféle bosszúvágyról kérdezel, de bennem ilyesmi sose volt, talán transzformálódott már akkoriban, kisfiú koromban, vagy nem velem született a bosszú érzése. A düh sokféle lehet, bennem tehát másfajta düh van: akadályoztatás, frusztrációs düh. Nem olyan, amire gondolsz, hogy "dögöljön meg az ilyen". A népírtók, pl Hitler, Sztálin és hasonlók kapcsán érzek csak olyat, hogy "állítsák már meg az ilyen barmokat!", de ha ilyen típusokat, meg pszichopatákat ha megállítanak, akkor megnyugszom, hogy nem bánt már tább másokat talán. De hogy én odamenjek és belerúgjak egy ilyenbe...? Minek? Nem értem a kérdést igazán... Dühöngeni metál zenével is lehet, miközben hallgatom a fülesen... Miért ordibáljak egy pszichopata jelenlétében? Csak olaj volna a tűzre... Találkoztam már "cifra esetekkel", tehát nem csak kisfiúként...

Elkerülő típus vagyok, általában. néha vakmerő, de általában elkerülő. De ha nincs menekvés, akkor harciasan megvédem magam. Na de ez nem bosszúvágy... Ez önvédelem. Adott esetben.