Jogos a sértődés azért, mert azt mondtam, hogy számomra ő nem példakép és képtelen lennék olyan életet élni, mint az övé?

Az anyám 42 éves, háztartásbeli.

Egész életében az volt, 3 válással a háta mögött.

Nincs gond azzal, ha valaki htb, amennyiben a házasság jól működik. De neki egyik házassága sem működött jól, a mostani sem, csak mostmár fél elválni, mert tudja, hogy nem lesz az évek előrehaladtával fiatalabb és nem biztos, hogy rögtön talál majd valakit, aki finanszírozza az életét. Mert az anyám a pénzt, a szép dolgokat és a luxust nagyon szereti. És tudja ő is, hogy ha rajta múlna, nem tudna így élni, mert se végzettsége nincs, se munkatapasztalata.

A kérdésem azért írtam ki, mert mostanában rengetegszer hallgatom tőle, hogy bezzeg ő annyi idősen, mint én, már feleség és anya volt, nekem miért nincsen senkim, mire várok. Általában ilyenkor védekező üzemmódba váltok és mondom, hogy amiért nem mutatok be itthon senkit, még ismerkedek, stb. De most kibukott belőlem, hogy aztán baromi sokra ment azzal, hogy 20 évesen gyereket szült továbbtanulás helyett és hogy én boldogtalan lennék egy olyan élettel, mint az övé.

Erre hogy ő az egész életét miattam adta fel, mert hogy én az óvodában sosem töltöttem egy nap 3 óránál többet, reggel 9-kor vitt, délben már hozott is haza, meg hogy amíg kiscsoportos voltam, ő minden napot vagy az óvoda előtt töltött a kocsiban, vagy az óvoda előterében, mert annyira féltett. És hogy ő államvizsgára készülés helyett inkább nekem tanított verseket és mondókákat, meg amíg más karriert épített, ő nekem mutatta meg a világot.

Tényleg mesebeli volt a gyerekkorom egy része, de utána jött az, hogy az egyik férje az éjszaka közepén tett ki minket a házából, én egy szál pizsamában egy kis pléddel ültem a kocsiban, amíg ők a ház előtt ordítoztak egymással. Vagy amikor ment a harc apám és közte azért, hogy kinél lakjak, az sem volt kellemes.

És az anyám sosem tanult a hibáiból, mikor iskolába mentem és több lett a szabadideje, akkor sem mondta azt, hogy elvégez X egyetemet, vagy főiskolát, aztán legalább 4-6 órában dolgozik valamit. Nem, hanem kereste a következő férj-jelöltet. Már 22 éves vagyok, rég nem élek otthon, tehát sok gond nincs velem. Neki mégis a semmittevésből áll a napja és ezt valahogy szégyellem... Nekem olyan nők a példaképeim, akik elértek valamit tudományos területeken, cégvezetők, stb. Én is ilyen szeretnék lenni, hogy ha egyszer majd a férjemmel elromlana a házasságom, akkor bátran mondhassam, hogy oké, elválok, nem pedig azon gondolkozok, hogy egyedül képes lennék-e megélni, vagy hogy ha majd lesz gyerekünk is, akkor őt miből tartom el?!

Az anyámnak semmi hobbija nincs, nem sportol, annyi a társasági élete, hogy heti kétszer elmegy fodrászhoz, meg 2 hetente kozmetikushoz. Nem csak most a covid alatt, hanem amúgy is ilyen. Otthon van, olvas, vagy filmet néz, rendel ezt-azt, esetleg főz valamit, ha olyanja van és este 9-kor már alszik. Nem szeret utazni, színházba/moziba/koncertekre járni, ő nem akar semmit tanulni, nem érdekli semmi.

Most meg haragszik rám, mert azt mondtam, hogy én így nem tudnék élni.