Miért utálják manapság a gyerekek valamelyik szülőjüket?

Régen is volt ilyen, csak én pl. a naplómba írtam, hogy utálom anyámat. (Nő vagyok és 55). Egy igazi, tipikus mérgező kapcsolat volt a mienk, de akkoriban, 70-es, 80-as évek ilyenről még nem lehetett hallani/olvasni, hogy mérgező kapcsolat, mérgező szülők. Így utólag visszagondolva: Mindenért csak cseszegetni tudott, soha egy gyengéd megnyilvánulása nem volt felém (se testileg, pl. ölelés, se szóban, pl. elismerés, dicséret, ilyesmi). Ha 120 százalékot teljesítettem, akkor kb. elértem nála azt a szintet, hogy megfelelek. Örömeim, bánataim, gondjaim, terveim, céljaim soha nem érdekelték, soha, egyetlen egyszer meg nem kérdezte, hogy vagyok. (Ezt egyébként akkor is folytatta, amikor már férjnél voltam, és telefonon beszéltünk, kb. végigkérdezte, hogy van a kislányom, hogy van a férjem, hogy van a férjem első házasságából levő gyereke, aztán itt vége lett a sornak, hogy én hogy vagyok, az teljesen mindegy volt.) De nem is ragozom, az ELFOGADÁST soha, de SOHA nem éreztem. Akkor az ilyen szülőt csoda, hogy utálom?

(És a baráti, ismeretségi körömben nem én vagyok az egyetlen, sok ilyen van, mondhatni az a fura, ha valakinél nem ez van. Ügyfelemmel szoktunk beszélgetni, korombeli nő, azt mondja, arra emlékszik, hogy az anyja ordibál vele pici lány korában, hogy "menj innen, nem szeretlek". Ezek az első emlékei, meg utána is az emlékei az anyjáról. Nem tudom, az a 60-70-es években fiatal korosztály valami iszonyat lelki nyomorban élhetett, a legszarabb szülők belőlük lettek (tisztelet a kivételnek).