Amikor már egyedül jártál iskolába (általános- és középiskolába), reggelente anyukád készített neked reggelit és beszélgettetek vagy egyedül készültél reggel, amíg ő aludt?

Köszönöm a sok választ. Nem tudom, ki az aki itt lepontozgat, ne törődjetek vele. Én nagyon örültem volna egy olyan anyának, aki reggelente beszélget velem pár szót. Nyilván nem csak ez volt a probléma, de inkább nem is részletezem. A depressziómon nem lehet segíteni, pontosan tudom mi váltotta ki és azt is tudom, mitől múlna el, de ez a része nem fog megoldódni. Minden nap legyőzöm valamilyen szinten 3 éve, de tudom, hogy okoztam már a gyerekemnek szorongós napokat, amikor lelkileg elérhetetetlen voltam. Anyám nem volt egy könnyű eset. Elítélni nem szeretném azért, amiért depressziós volt, bárki más elásta volna magát az ő helyében, mert a negyvenes évei elején, még fiatal nőként elvesztette az összes fogát és onnan kezdve nem akart emberek közé menni. Nem tudott protézist hordani, mert volt egy nyelési fóbiája, sokszor a sima ételtől is fuldoklott, alig bírta lenyelni az ételt, milliószor megrágta, forgatta a szájában. Nem segített rajta semmi, semmilyen pszichoterápia. Se gyógyszer, se pszichológus. Mindenesetre ha a kajától ez volt neki, gondolható, hogy képtelen volt protézist elviselni a szájában. Több, mint egymillió Ft-ot költöttek neki a nagyszüleim fogbeültetésre, de nem sikerült, keskeny volt hozzá az állkapcsa. Hogy a nyelési fóbiája mitől volt, nem tudom, elképzelhetőnek tartották, hogy valami születéskori élmény, ugyanis szülés közben beszorult, mamám ha jól emlékszem, több, mint egy napig vajúdott és fogóval húzták ki anyámat. Amíg volt foga, addig viszonylag normális életünk volt. Utána már befordult teljesen. Én is befordulnék fog nélkül ilyen fiatalon és mindenki más is befordulna, vége lenne az életének. Ránk már nem tudott figyelni, annyira kilátástalan volt az élete a négy fal között. Most már megértem őt. De ettől még nem lett boldogabb a gyerekkorunk.