Jogos elvárás-e, hogy egy felnőtt, önálló életet élő ember továbbra is a szüleinek dolgozzon, ahogyan azt gyerekkorában tette?

Én és a testvérem, amíg családot alapítva el nem költöztünk otthonról, a szüleink parasztgazdaságában dolgoztunk rengeteget, minden iskolai szünetben és a hétvégeken is. Gyakorlatilag cselédek voltunk, ennek fejében szüleink hozzásegítettek minket ahhoz, hogy diplomát szerezhessünk és lakást vegyünk. Mindketten szakmájukban sikeres, elismert, jómódú emberek lettünk. Sokat tanultunk és dolgoztunk azért, hogy mindezt elérjük. Édesapám valójában nem nagyon foglalkozott velünk, a gyerekeinek érzelmi nevelése, majd az unokázás, ismeretlen fogalom volt számára, őt csak a munka és a pénzhajhászás érdekelte egész életében, semmi más. Mi csak ingyen munkaerők voltunk, akikkel később el lehetett dicsekedni, hogy milyen sokra vitték az életben. A fülembe jutott, hogy valakinek elmesélte munkás élete történetét, eldicsekedett sikeres gyerekeivel és unokáival, de elmondta, hogy a fiai alig segítettek neki a gazdálkodásban. Most, élete végén szembesítsem azzal, hogy gyerekkorunkban mennyit güriztünk? Hogy munka, tanulás, család, gyerekek mellett már csak néha volt időnk arra, hogy segítsünk neki a gazdálkodásban? Hogy most is mindenben támogatjuk, de éljük a saját életünket? Hogy nem akartunk úgy élni, mint ő?