Anyukám azt tervezi, hogy az egész életét velem éli le. Hogyan értessem meg vele, hogy ez nem így lesz?

Egy szülő azért neveli fel gyerekét, hogy boldoguljon a világban és ehhez minden segítséget megad neki. Fura, hogy nem akar elengedni.

Nem lehet tudni, ha egymás mellett élnétek, akkor mennyire telepedne rátok esetlegesen, merthogy ő "fél a magánytól".

Ha rábeszélnéd hogy ketten menjetek szakemberhez ennek rendezése érdekében, nem tudom mennyire lenne ilyenre nyitott.

Sose lesz így normális életed, ha egy elmebeteg (mert az) emberhez akarsz igazodni. Mit gondolsz a testvéred miért nem néz felétek sem? Nyilván enki is előadta magát annak idején, és most jössz Te a sorban.

Nem normális, amit elvár, teljesen élettől idegen. Nem azért vagy a világon, hogy ő ne legyen egyedül, és a nyakadra telepedjen, főleg, hogy ha te ezt nem is akarod (más kérdés, hogy persze, vannak olyanok, akik meg pont ellenkezője, és anyuci s..ggében képzelik el az egész életüket). Na, akkor képzeld el, hogy a párod mennyire akarhatja. Nem lesz ő öngyilkos, ne aggódjál, ez az undorító érzelmi zsarolás teljesen egyértelmű jele. Öngyilkossággal fenyeget? Legközelebb ilye esetben meg kell neki mondani, hogy akkor most te felhívod a dilidokiját, hogy utalja be a zárt osztályra, mert önveszélyes! Egybként is: hogy lehet jó anyának hívni valakit, aki azzal fenyegeti a felnőtt gyerekét, hogy megöli magát, ha élni meri az életét...Neked kell erősnek lenned és nem behódolni, mert ha alárendeled magad az ő betegségének, úgy jársz, mint itt egy kérdező, majd csak a halála szabadít meg. Ha viszont nem kapja el egy súlyos betegség, még évtizedek lehetnek előtte, és a mai viszonyok között nem lesz férfi, aki ezt kivárja melletted...

Ilyen sztori nálunk is van a családban amúgy, méghozzá egész közeli... Nagymamám csinálta hasonlóan, ő még az esetleges menyeit is elkergette a két fia mellől. Mostanra eljutott a dolog odáig, hogy az egyik 60 évesen még vele él, apukámnak pedig néhány utcányira muszáj. Ezenfelül van egy tönkrement házassága és két gyereke, akik nem tudjuk hova tenni az életvitelüket. Minden étkezésre muszáj a mamához menni, mert egy rántottát nem tudnak megcsinálni maguknak, ő mos rájuk, vágja a körmüket, stb... Annyit hozzá kell tenni azért, hogy már így 80 pluszosan már a mama bánja, hogy így alakult. Olyanokat mond, hogy “ha megpusztulok, nem lesz, mit zabáljatok”, meg hasonlók...

Ahogy úgy hozta az élet, eljöttem az ország másik végére egyetemre. Teljesen meg vannak rökönyödve azon, hogy hogyan tudok kollégiumban boldogulni és még “nem kullogtam vissza a mamához”. Szerintem egy ilyen végkimenetelt nem érdemes kivárnod. Egyszer állj a sarkadra és hidd el, csak jobb lehet a vége.