Miért gondolják azt, hogy ez így helyén van?

Én konkrétan nem egy ember vagyok már, hanem az ő kitalációjuk.

Nem nézhetek ki úgy, ahogy szeretnék-szeretnék más ruhákat hordani, de muszáj ez a "templomi" kinézet (SEMMI kirívó nincs azokban, amiket én szeretnék), nem festhetem be a hajam, pedig utálom a színét kiskorom óta, nem lehet septumom, mert szerintük az ronda, pedig nem nekik kell berakatni, nem sminkelhetem magam, pedig csak egy tust használnék és pirosítót mert utálom hogy falfehér vagyok, ez legalább egy minimális színt hozzáadna. Ezektől annyira jól érezném magam, de ha nekik nem tetszik, akkor majd ők eldöntik hogy hogy nézzek ki, pedig semmi közük hozzá.

Nem viselkedhetek úgy, ahogy szeretnék-fiús (de szerintük nem hordhatok olyan ruhákat, mert én egy lány vagyok) vagyok, úgy is szoktam ülni, mint egy fiú és folyamatosan rámszólnak hogy mosolyogjak és üljek egyenesen, húzzam ki magam, stb. Miközben a bátyám egy hete nem fürdött és a büdös pizsamájában jelenik meg.

És a lefontosabb az, hogy nem szerethetem azt, akit szeretnék-bi vagyok, már évek óta tudom, azóta ezt magamban kell tartogatnom, mert tudom hogy nem fogadnának el. Apukám folyamatosan homofób megjegyzéseket tesz, csak egy csalódás lennék nekik.

Ha azt mondom hogy ez nekem így nem jó, és szeretnék más lenni, az aki én tényleg vagyok, akkor az a válasz, hogy én fiatal vagyok, nem tudom hogy mi a jó nekem és mi nem. De én ezt már nem bírom tovább. Minden egyes este sírok miattuk.

És nem csak a szüleimnél megy ez. A suliban is hallgathatom a homofób megjegyzéseket, nem csak diákoktól. Művészeti suli, sokmindenkinek festve van a haja, de tudom hogyha én befesteném az már gond lenne. Mindig olyan nagy szerettel nézem, hogy milyen szép sminkeket hordanak a lányok, én is olyan szívesen hordanám, de nem lehet, mert az "r!bancos".

És esküszöm már néha az élettől is elmegy a kedvem. Mi értelme, ha nem lehetek az, aki én tényleg vagyok?