Szülők, mit tennétek ebben a helyzetben?

Akkor menjünk sorban:

1)

Igen szólnék a testvéreinek, mert ez olyan horderejű dolog egy szűk családban, hogy nem is szabad eltitkolni. És nem azért, mert "de jó rajta csámcsogni" hanem mert ez mindenkit érint a későbbi bánásmód miatt.

2)

Nyilván miután felvágta az ereit, vagy kimosták a gyomrát, másnap ne menjen suliba!

3)

Vennék ki szabit, részben, hogy figyeljek rá, beszélgessek vele, másrészt mert kellene idő, hogy szakorvosi segítséget keressek számára.

4)

Hogy magamat hibáztatnám e?

Ez millió dologtól függ, ismerni kellene a körülményeket!

Ha mondjuk "szerelmi bánatában" tette ezt, mert elhagyták, akkor nem hiszem, hogy az én hibám.

Az biztos, hogy annyiban magamat hibáztatnám, hogy egy olyan gyereket neveltem, aki a figyelemfelkeltésnek ezt a módját választotta (mert valljuk be nyilván nem volt komoly a dolog, ha másnap mehetett iskolába) és nem mert hozzám fordulni a gondjával.

Én kíséreltem meg öngyilkosságot, bár 15 voltam...

Anyám szétkürtölte mindenkinek. Annak is, akivel nincsen jóban.

Azóta is bánom, hogy nem sikerült. Semmivel sem lett jobb a helyzetem.

szerintem el kell mondani szűk családban, ha nagymamát kihagyjuk az teljesen normál, elég csak tesóknak mondani

nem engedném suliba, hiszen trauma érte, bemegy a suliba és mindenki erről beszélne, megviselné az embert jobban mint azelőtt

vennék ki szabit, hoiszen ilyenkor a gyermekem mellett a helyem,beszélni vele DE! nem szidnám, hiszen az csak feszültség keltésének az eredménye. természetesen kérdezném okát, de csak nyugodt hangvételben.

nem feltétlenül hibáztatnám magam, hiszen, ha valami teljesen más miatt pl amit #1 mondott, szerelem miatt abban én nem vettem részt

VISZONT ha valami sulis ügy, pl zaklatták, csúfolták stb, akkor részben hibáztatnám magam, hiszen nem vettem észre, hogy valami nincs rendben

#2 nagyon sajnálom, komolyan, hogy anyud szétkürtölte mindenkinek. ha én anya lennék, és gyerekem öngyilkosságot kísérelt volna meg,biztos megkérdeztem volna, hogy szeretné-e hogy elmondjam bárkinek is. ha azt mondaná hogy nem,akkor tényleg nem mondanám el senkinek, még nagyinak sem.

Honapok ota vagyok depresszios, rendszeresen vagom magam es tobb testi tunetem van, amik miatt neha az agybol sem tudok kimaszni. Testi tuneteim mar korabban is voltak, anyamekat sosem erdekelte, meg nekik allt feljebb, hogy mit hisztizek, ennyi idosen semmi bajom nincsen, csak jo dolgomban nem tudom mar, mit csinaljak, orvoshoz is csak a legritkabb esetben vittek.

Ha ongyilkossagi kiserletem lenne, biztos, hogy az egesz csaladban-iskolaban szetkurtolnek, meg magukat hoznak ki belole aldozatkent, hogy de ok mennyire szeretnek es mennyi mindent megtesznek ertem (hogyne), mit vetettek, hogy ezt erdemlik. Szabadsagra nem mennenek, iskolabol akkor sem irtak ki, mikor lefekves elott es felkeleskor is panikrohamom volt/egesz ejjel nem aludtam/folyamatosan ment a hasam.

Valoszinuleg megjobban gyulolnenek es megnagyobb teher lennek nekik, mint most vagyok, ezert nem is teszem meg. Lehet, hogy indokolatlanul vagyok optimista, de meg elhiszem, hogy lehet szep jovom, ha egyszer el tudok koltozni toluk, penzt keresni, elmenni pszichologushoz, elfelejteni ezt az egeszet, es egyszeruen nem engedem, hogy igazuk legyen, hogy mar most elcsesztem a jovom, es nem lesz belolem semmi, meg barmi, amit csinalok, hulyeseg.

Ha a szulok ugy reagalnanak az ongyilkossagi kiserletre, mint az elozo hozzaszolok... Na azoknak a gyereke eleve nem lesz ongyilkos, mert valoszinuleg szeretik otthon, figyelnek ra, eszreveszik, ha baj van... De sajnos nem mindenki ilyen szerencses.

Ha anyam tudna, hogy vagom magam, meg meg is verne (ezt mondta is), es a vagdosasrol is azba velemenye, hogy nem keresztben kell karcolgatni, hanem hosszabban, es jo melyen vagni. Az egesz csaladban-iskolaban szetkurtolne, obegatna, hogy mit vetett, hogy ilyen semmirekello gyereke van, hogy mennyire szegyent hozok a csaladra. Es a tovabbiakban meg tobb bantast kapnek, mert az elozo orvosos dolgok miatt is azota piszkal.

Természetesen szólnék a többi gyerekemnek, de nem biztos, hogy azonnal. Várnék vele pár napot.

Biztos, hogy kivennék néhány nap szabadságot és őt is kiíratnám a suliból. Együtt töltenénk az időt, nyugodtan beszélgetve, hogy milyen érzései vannak, miért jutott erre a döntésre és eddig miért nem szólt, hogy ilyen problémái lennének.

Elvinném egy pszichológushoz is.

Én nem szólnék a testvéreinek első körben. Terápiára mennénk és orvossal kiíratnám. Magamat hibáztattam akkor is amikor bárányhimlős lett, szóval igen, de én is terápiára mennék...

Nálunk a családban szinte mindenkinek gyenge az idegrendszere, de támogatjuk egymást. A gyerekeknek halolaj kapszulát adok,hátha sikerül felülírni a rossz géneket.

15 éves voltál akkor, és azóta sem lett jobb a helyzeted, kettes? :D Ez egy éve volt, vagy mi?

Csak mert ha betöltötted már a 18-at, akkor szerintem állj a saját lábadra vagy pedig tényleg öld meg magad, mert ennyi önsajnáltatást senki nem fog elviselni.