Miért kell ennyire komolyan venni ezt? (Roma kérdés, ha nem tudsz szépen válaszolni, ne is írj!)

Szóval idén leérettségiztem, nem tudom hogyan tovább, mit kezdjek az életemmel és hogy egyáltalán mit szeretnék csinálni életem végéig. 18 éves vagyok, nem gondolom, hogy elég érett lennék egy ilyen komoly döntés meghozatalára(meg amúgy sem, nagyon gyerekes vagyok).

Tudni kell rólunk, hogy mi magyar-cigányok vagyunk. Anyám folyton veszekszik velem, hogy menjek egyetemre (felvennének, az utolsó 2 évben kitűnő voltam, egyedül matekból hoztam össze egy gyenge négyest, azt is magántanárral). Legfőképpen azért veszekszünk állandóan, mert szerinte nekem dupla annyit kell teljesíteni, mivel roma vagyok és bizonyítsak, meg ő is tanult, legyek én is az. Nem gondolom, hogy nem lennék tanult, rengeteget olvasok, de ha egyszerűen nem tudok mit kezdeni az életemmel, akkor miért kell folyton vitázni ezzel kapcsolatban? Teljesen megromlott a viszonyunk emiatt. A háttér sztoriról annyit, hogy a dédnagyszüleim holokauszt áldozatai lettek, anyu a cigánytelepen nevelkedett(nem élt nyomorban, sem putriban soha, viszont szegények voltak), később aztán apámmal úgy döntöttek, kitörnek onnan. Tanultak mindketten, felköltöztek Budapestre, majd onnantól fogva ketten felépítettek egy kisebb "birodalmat". Nem vagyunk barna bőrűek egyébként, szóval annyira nem látványos a dolog. De nehogymár az alapján ítéljenek meg engem, hogy mi a származásom, amit nem is én választottam! A legtöbb barátnőm magyar, kis százalékuk roma csak, nem hiszem, hogy ez befolyásolna bármit is. Én nem veszem magamra a cigányozást, mert tudom én azt jól, hogy én és a családom nem vagyunk "olyanok", és soha nem is leszünk! Engem nem érdekel ez a téma. Ő ezt nagyon sérelmezi, pedig sosem bántották őt emiatt, hiszen már tiszteletet vált ki másokból, azért amit elért az életben. Nem vagyunk milliomosok, de jól élünk, és ez a lényeg. Mindig is tudtam, hogy sosem leszek olyan dolgos, mint ő. Egyszerűen nem bírja a tétlenséget, ő ilyen. Apám kevésbe, ő dolgozik, mert muszáj neki, de nem gondolom, hogy szeretné is. Na mindegy, ezeket azért írom le, hogy nagyjából lássátok a körülményeket, semmi oka nincs erre a nagy aggodalomra a származásommal kapcsolatban. Elhiszem, hogy azt akarja, hogy a lánya sikeres legyen és megálljon a lábán magától, de bizonytalan vagyok a jövőmmel kapcsolatban, és mintha a falnak beszélnék mikor ezeket elmondom neki. Elmennék dolgozni, bárhova, míg nem döntöm el mit akarok vagy kitaníthatna engem, segíthetnék a cégükben, de nem akar erről hallani, mindenképpen el akar küldeni egyetemre.

Hogy értessem meg vele, hogy ez már nem az az idő, amiben ő felnőtt, és hogy nem akarok egyetemre menni(most még)? Ne értsetek félre, nem a tanulással van a bajom, engem is frusztfrálttá tesz ez a helyzet, nekem a legrosszabb ez a kapuzárási pánik. Azzal van a bajom, hogy nem tudom az utam, hogy mihez kezdjek. De az biztos, hogy nem akarok jogot tanulni.(Ő ezt szeretné leginkább) Csak én vagyok ebben a helyzetben a tovább tanulással kapcsolatban?

18/L