Jogos, hogy nem bírom a beleokoskodást az anyagiakba?

Átlagosan szegény magyar családból jövünk a párommal. A szüleink abból éltek, amit a nagyszüleink összekapartak nekik. Nem kerestek rosszul, mégis eltűnt mindig a pénz. Folyamatosan rossz anyagi döntéseket hoznak a mai napig, a rossz döntéseikkel milliókat buknak itt-ott (öröklésnél, ház eladásnál...stb.).

Mi a párommal fiatalon összejöttünk és eldöntöttük, hogy nem így fogunk élni. Rengeteget tanultunk, a párom vállalkozást csinált, heti 60 órát dolgozik, szabadsága alig. Mivel hiányszakmában dolgozik és szinte szétszedik az ügyfelek, annyira stresszel, hogy már az egészségéért aggódom. De azt mondja, kell a pénz, különben nem jutunk egyről a kettőre, és sajnos igaza van. Otthonról korán eljöttünk, szinte nulla segítséggel csináltunk végig mindent. Kaptunk némi támogatást, de a korosztályomban nem tudok olyat, aki nálunk kevesebbet kapott volna.

Ennek ellenére: jó anyagi döntéseket hoztunk, 4-5 év alatt megjárva külföldöt, albérletezve, betegeskedve is összeszedtünk kb 20 milliós vagyont mára, és most már - sok hitellel - közel mindenünk megvan. Mindezt alig 30 évesen. Ebben viszont rengeteg áldozat volt, magánéletünk közel nulla, a barátok eltűntek, a család meg folyton csak cseszeget és hátráltat, ahogy mindig tette.

És itt a kérdésem lényege.

Minap pl beszélgettem anyámmal és panaszkodtam, hogy nem bírom idegileg már, hogy rengeteg a stressz (nem akarom kifejteni), nulla nyarunk van (még kikapcsolódni sem tudunk), minden pénzünket elviszi az ingatlan téma, és még a párom is heti 60 órát dolgozik mindezek mellett és rám hárul minden. Erre anyámnak az volt a válasza, hogy "a pénzért ezt vállalni kell". Ő, aki a születésem óta nem dolgozik és mégis mindig nyögött, hogy apám jövedelme kevés. Ő, aki rossz döntések sorozatával millióktól fosztotta meg a családi kasszát. Szerinte normális, és ne nyavalyogjak, hogy évek óta az egész életünk rámegy arra, hogy megfelelő ingatlanban lakhassunk vagy hogy normális autónk legyen. De belé nem szorult empátia, szerinte normális, hogy erre rámegy a fiatalkorunk, az egészségünk, az összes kapcsolatunk, sőt lehet a párkapcsolatunk is.

Párom apja ugyanez. Ha mondani merem, hogy nincs időnk, mert a fia 60 órát dolgozik, rám meg minden egyéb szakad, így nincs sem időnk sem erőnk bizonyos dolgokhoz, felháborodik, hogy mit panaszkodunk, "a pénzért meg kell szenvedni". Ő életében nem szenvedett meg semmiért, mindent a feneke alá kapott. Nem ismerek másik embert, akinek 60 éves koráig olyan könnyű élete volt, mint az apósjelöltnek.

Szívem szerint ilyenkor szintén empatikusan visszavágnék nekik, hogy ha mi is megkaptuk volna azt a támogatást, mint a legtöbb korunkbeli (és mint ők a nagyszüleinktől!), és nem mindent egyedül kellene csinálnunk, akkor talán nem kellene ennyi áldozatot hoznunk egy egyszerű házért vagy autóért, vagy hogy a gyerekeink nyugati színvonalon nőhessenek fel. És akkor nem is panaszkodnék, ha csak egy kicsit is a fenekem alá kaptam volna, mint ők 30 éve.

Emelett folyton osztogatják mindannyian az anyagi tanácsokat is, hogy mi mibe fektessünk, új vagy régi házat vegyünk, milyen autóval járjunk. Folyton beleszólnak, hogy ne vegyük meg ezt vagy azt, ne költsünk pl nyaralásra vagy ruhákra, mert minden pénzkidobás nekik, és szerintük "jobban kellene spórolnunk". Tavaly kb 5 milliót félreraktunk, de szerintük ha lehet 10-et is, akkor 10 legyen, ne költsünk magunkra. Sajnálják tőlünk a saját pénzünk.

Jogos a felháborodásom, hogy ők ne oktassanak ki, ne szólogassanak be az anyagi dolgainkba? Ti visszaszólnátok az ő megjegyzéseikre?