Vannak itt olyanok, akik úgy érzik, hogy a szüleik egy egész életre megnyomorították?

Nekem anyám egy mérgező személyiség. Nem tud róla amúgy és ha egyszer valaki hozzá vágná ezt, akkor vérig sértődne.

Kiskoromban mindig olyan érzést keltett bennem, hogy féltem. Nem volt egy állandó biztonságérzetem az életben. Nem tőle féltem, bár megesett, hogy tőle is, hanem hogy inkább egyedül vagyok.

Idősebb koromban, meg most már felnőttként pedig nem tudom, hogy szándékosan, de leépíti az önértékelésem. Nem egy biztos pont, egy olyan anya akiben biztos vagyok, hogy mindig szeret. Legyen bármiről szó, odaszúr valamit, hogy elmenjen a kedvem és lelkesedésem. Ha szakításról van szó, akkor pedig sosem hagyja ki hogy azért én is biztos tettem valamit. Még akkor sem, amikor tök egyértelmű, hogy nem az én hibám volt.

Szóval nálunk nagy vonalakban ez a helyzet. Nekem már már egy teljesen elfogadott dolog az, hogy (néha) úgy érzem nem szeret az anyám.

Nem nyomorítottak meg, de nem volt jó gyermekkorom. Nem bantottak engem, csak egymást. Negyedik gyerek vagyok. Rám nem nagyon jutott figyelem. Igazából rám volt hagyva minden. Bele is keveredtem sokmindenbe. Nem tanultam, csavarogtam, ittam.

A körülmények miatt hamar férjhez mentem. Ez volt a menekülő út. El is váltam 14 év után. Most új életet kezdtem.

42 éves vagyok, van három gyerekem, párom, házam, munkahelyem de mégis úgy érzem, nem vittem valami sokra. Talán ha törődtek volna velem, kicsit terelgetnek akkor másképp alakul.

A viszonyom velük mindig is jó volt egyébként. Anya két éve meghalt. Borzasztóan hiányzik. Apát heti többször is látogatom. Tesóimmal is jó a kapcsolat.

Szóval van bennem tüske de magamat jobban hibáztatom mint őket mert a felnőtt döntéseim miatt nem lehet őket okolni. Minden alakulhatott volna jobban, de rosszabbul is.