Szerintetek merjek így elköltözni itthonról?

Hárman élünk bátyámmal és anyukánkkal. Édesapánk elhagyott minket, amikor még kicsik voltunk. Bátyám eléggé agresszív típus. Elég nehéz együtt élni vele. Nem dolgozik nem tanul. Anyukánk eltartja, mos főz takarít utána, ő nem szeretne elköltözni hazulról. Testvérem sokszor kiborul, egyenlőre még nem bántott senkit, de sokszor nem sokon múlt. Első ránézésre nyugodt, de nagyon könnyen elszakad nála a cérna, és tör-zúz, kiabál, nem sokon múlik, hogy minket is bántson. Én néhány héten belül költözök el, eddig úgy gondoltam, hogy nem lesz ezzel probléma, végre nyugodt helyen lakhatok. Édesanyám néha viccelődik azzal, hogy majd ha költözök, akkor ő is jön velem, vagy miért én költözök el és nem a testvérem, de eddig nem éreztem, hogy bármi probléma lenne azzal, hogy elmegyek. De Szilágyi István halála óta újra és újra belém nyilal a gondolat, hogy mégsem annyira helyes, amit csinálok. Reménykedek, hogy nálunk nem fajulhat ennyire el a dolog, de minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé tűnik elképzelhetetlennek. Úgy érzem, hogy magára hagyom édesanyámat, de nagyon nehéz tovább maradni ebben a házban. Kosz van rendetlenség, mindent elborítanak a régi kacatok, egyedül az én szobámban lehet "levegőt venni", de ide is behordják a dolgokat ami a ház többi pontján már nem fér. Nincs egy hely ahova le lehetne ülni, nem is álmodok arról hogy valaha vendégem jöjjön ide. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy végre kulturált körülmények között tudjak majd élni, de folyamatosan bűntudatom van emiatt. Mi lesz anyukámmal, ha testvérem még messzebb megy? Mi lesz a házzal, ha már teljesen egyedül édesanyám fogja fenntartani a háztartást? Nem tudnám megbocsátani magamnak, hogyha valami baj történne miután elköltözöm.

Nálatok volt hasonló eset a családban/ismerősök között? Ti maradnátok a helyemben?