Ők mérgező szülők?

Elég sokszor kritizálnak, és már nem tudom, hogy poénból, vagy nem. Mindig olyanokat hoznak elő, ami gyakori dolog. Pl. nagyon szeretem a tésztát, és erre beszólnak hogy "mit fogsz enni? Nincs tészta kifőzve" meg ilyenek. Egyikük sem mondta soha, hogy büszke rám, és sose éreztették velem, hogy szeretnek. Anyám volt, hogy hozzám vágott egy villát, ami sebet okozott az arcomon. Apám pedig, mikor kicsi voltam, mehpofozott, én pedig sírtam, hiszen fájt. Utána kiment, majd miután bejött, megölelt, és kérdezte, hogy fájt e. Apám pár hónapja még rendszeresen turkált a telefonomba, meg akarta nézni a keresési előzményeimet. És mind a ketten turkáltak a cuccait között, már nem tudtam, hova rakjam, ami bizalmasabb dolog, mert bárhol megtalálják. Mindig, mikor elmegyek itthonról, egész végig azon izgulok, hogy vajon belenéz e a tabletembe(le van kódolva, de ez képes feltörni bárhogy). Mindig azzal "zsaroltak" hogy elveszik a tabletem, telefonom, de olyan dologért, hogy pl. kicsit sokáig voltam fürödni (lány vagyok). Ősszel, miután meghalt az előző kutyusunk, megígérték hogy kapok egy kiskutyát. Hát az lett belőle, hogy "ha nem változtatok a beszédstilusomon, és nem javítok a jegyeimen, nem kapok kiskutyát". Végül megkaptam, imádom, de ez most nem fontos. Jó, én is tudom, hogy nagyon bunkó szoktam néha lenni velük, de számomra ez védekezés. Tőlük szinte mindig a bántást kaptam, és így próbálok védekezni, hogy ne tudjanak bántani. Úgy érzem, nem kapok itthon elég figyelmet(van két tesóm, de szerintem ők is így éreznek/így fognak érezni). Ha kérdeznek valamit, én felelek nekik,de nem igazán figyelnek a válaszra. Aztán persze ki vannak akadva, ha nem tudnak egy hármasomrol, vagy valamiről, hogy miért nem mondtam. És mondták, hogy mondjam nyugodtan, de hogy, mikor odamegyek apámhoz, hogy mondjak vagy kérdezzek valamit, de ő meg pár perc után válaszol, mert a s.zar laptop fontosabb, mint a gyerekei. Mindig azt mondják, nagyok az elvárásaink, sok cuccot akarunk megkapni. Én személyesen tudom magamról, hogy azért kértem ők azt a bundát, mert úgy éreztem, hogy abban jól érezhetném magam, és csinos lennék benne. A tárgyakban keresem azt a boldogságot, amit tőlük nem kapok meg (kicsit furcsa mondhat lett, bocsi). Nem értik, hogy ha érezném, hogy szeretnek, akkor fele ennyi cucc sem kéne. Akkor boldog lennék velük a híd alatt is, mert mindig is arra vágytam, hogy a családom szeressen, és elfogadjon úgy, ahogy vagyok. Hiszen szerintem nekik féltetel nélkül kéne szeretniük. Apám mindig veréssel fenyeget minket, ha nem fogadunk szót, mert hogy nem értünk a szép szóból. De hogy is értenénk, mikor szinte állandóan kiabál, vagy emelt hangon beszél velünk. És volt, hogy anyám is azt mondta, hogy beszéljen velünk szebben, mert nem kutyák vagyunk.

Egyszer suli előtt arra keltem, hogy az apám ordít az öcsémmel, hogy kiveri az összes fogát. Ilyenkor nagyon félek, hogy agyonveri az öcsémet, hiszen ez az ember képes lenne rá.

Az öt éves húgomat is szájon vágta múltkor, mert feleselt neki. Tudtommal az a szülő hibája, ha a gyerek neveletlen, mivel ő nem nevelte rendesen, de lehet, hogy ebben én tévedek.

Nekem az idősebb férfiak jönnek be, és pár hónapja még nagyon szerelmes voltam egy volt tanáromba, de nem csak pár hónapig, hanem két és fél évig körülbelül. Mindig az idősebb korosztályt nézem, ők sokkal jobban bejönnek, mint a korombeliek. Pedig nincs bajom a tizenéves fiúkkal, viccesek, jó fejek, és némelyik még kedves is. Emlékszem, óvodás koromban megtetszett a fényképész pasi, volt benne vagy 50 év. Nem tudom,ez mennyire függ össze az egésszel, de azért leírom.

UI.: Bocsi a hosszú "sztoriert", remélem azért lesz valaki, aki elolvassa