Szerintetek hány éves korig lehet “nevelni” egy gyereket? Szóval mikor van az a kor amikor már nem igazán lehet megváltoztatni, kialakult egy alap személyisége?

Anno, amíg nem volt gyerekem, úgy gondoltam, ha lesz, olyannak nevelem, amilyennek én akarom. Hiszen gyerek, én az anyja vagyok, olyan lesz, amilyennek nevelem.

Hát nem. Már csecsemőként is kiütközött, hogy bizony neki saját személyisége van és ez azóta is így van. Nevelem, de hogy abból mi marad meg, mit hasznosít, mire tesz nagy ívben, az rajta múlik.

Úgyhogy a nevelésnek és a személyiségnek nincs köze hozzá.

12-13-ra:

Pontosabban föl kell ismerned, hogy milyen karakterű ember, és a túlzások lenyesegetésével alapvetően olyannak kell elfogadni, amilyen, és ahhoz kell igazítani a nevelését.

Ha pl. egy fiú visszahúzódó, csöndes gyerek, akkor nagy hiba erőltetni, hogy vagány srác legyen. Ha nem focizni szeret, hanem krétával a betonra rajzolni, akkor ebben kell őt erősíteni, dicsérni. Kicsit lehet mutatni neki, hogy más jó dolgok is vannak az életben, hátha kedvet kap hozzá, de erőltetni nem szabad.

Viszont az alapvető tudnivalókat, illemszabályokat és tiszteletet bele kell nevelni. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a kisgyerek szeret szót fogadni, mert vágyik a szülei elismerésére, dicséretére. Már persze, ha ahhoz szokott hozzá, hogy dicsérik, nem ahhoz, hogy szidják.

És egy kisgyerek hihetetlenül jól megérzi, hogy kelletlenül foglalkoznak vele, teher-e a szüleinek, vagy szívből szeretik, és szeretnek vele időt tölteni.

13. írja, hogy a gének sokkal meghatározóbbak, mint a nevelés. Abban igen, hogy művészlélek lesz, vagy racionális mérnökember. De abban, hogy kulturált, együttműködésre képes, harmonikus személyiség, vagy egy összeférhetetlen, beilleszkedni képtelen ember lesz-e, az a nevelésen múlik, vagyis 100%-ig a szülő felelőssége.

14-re:

Az örökbe fogadást nagyon nehéz ügynek tartom. Eleve, ha sor kerül rá, akkor nagy hendikep volt a kisgyerek életében. Ha 6-10 éves koráig olyan viszonyok között volt, ahol nem kapta meg azt, amit előző hsz-omban hangsúlyoztam, akkor extra türelem, szeretet és kitartás kell ahhoz, hogy kiegyensúlyozott felnőtt legyen belőle. De nem lehetetlen. Csak a szülőnek föl kell készülnie arra, hogy sokáig csak adni, adni, adni kell szeretet, megértést, türelmet, és csak nagyon sokára fogja ez megteremni a gyümölcsét.

Ha viszont nevelőszülők nevelték egészen kicsi kora óta, és ideálisan szerető légkör vette körül, akkor még rosszabb akárhány évesen ebből kiszakítani azon az alapon, hogy "mostantól én foglak nevelni, mert egy hivatal ilyen határozatot hozott". Ez a jelenlegi magyarországi gyakorlat, amit én szörnyűnek és embertelennek tartok. Akkor is, ha a vér szerinti szülő kapja vissza a gyerekét.

Ha én írnám a jogszabályokat, az én felfogásomban nem a vér szerinti szülőnek vagy a gyermektelen házaspárnak volna joga gyereket visszakapni ill. örökbe fogadni, hanem a gyereknek volna joga egy szerető szülőpár mellett fölnevelkedni. Akikkel ha kialakult a szeretetteljes kötődés, akkor halálos vétek tőlük elszakítani.

Ha én gyermektelen volnék, kizárólag olyan gyereket mernék, akarnék örökbe fogadni, akit nem én választok, hanem aki engem választ. Aki szeretné, ha hazavinném, ha apukája lennék ill. feleségem az anyukája. Akkor is, ha őt sok sérülés érte kicsi korában, amit nekünk extra türelemmel, szeretettel kell begyógyítanunk. A gyomrom felfordulna attól, hogy egy szerető nevelőszülőknél élő, hozzájuk kötődő kisgyereket elvigyek erővel, ő meg sírna utánuk. A szívem szakadna meg, és képtelen lennék rá! És szörnyű embernek tartom, aki képes ezt megtenni! Pedig ma ez a gyakorlat!