Milyen érzés laza szülők gyerekének lenni?

Éppen olyan pocsék, mint túl rideg és szigorú szülők gyerekének lenni. Ahol nincsenek szabályok és anyuka-apuka nem törődik a gyerekével, úgymond "laza" és mindent megenged neki, ott a gyerek éppen úgy sérül, mint ott, ahol minden lépését vasfegyelemmel ellenőrzik.

Az egyiknél (a laza) mndig gondolj példaként az USA-ra, a másiknál (a től kemény, rideg) gondolj az Abigél intézetére vagy a volt keleti blokkra.

Az én szüleim elég érdekesek, mert nagyon sok mindent korlátoztak szabályokkal, de más dolgokat szinte egyáltalán nem. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy kicsi koromban szigorúan fogtak, de gimiben már egyáltalán nem. Viszont addigra belém nevelődött a felelősségtudat, így tiniként nem csináltam semmi baromságot. A gimis osztálytársaim szerint nekem vannak a legjobb fej szüleim. Úgy értem tényleg azt csináltam amit akartam, odamentem ahova akartam stb... Elég jó volt :D És mégis nekem lett a legjobb érettségim az évfolyamon, szóval ennek nem lett negatív következménye.

Nem tudom, mennyire passzol ide az én esetem mondjuk

Olvastam egyszer egy hosszabb írást egy pszichológustól (?), aki ilyen abszolút korlátozásmentes szülők mellett nőtt fel. Nagyon hiányoztak neki az értelmes korlátok, a (rugalmassággal) kijelölt "út" nagyon sokszor!

Megpróbálom előkeresni, sajnos nem is emlékszem, melyik portálon volt...

Az enyémek is viszonylag lazák, amolyan hippi fazonok.

Persze, voltak szabályok, de azok inkább ilyen közösen megbeszélt korlátok voltak.

Én nagyon szerettem úgy felnőni. Mindent a saját bőrömön tapasztalhattam meg, de tudtam, hogy bármit is csinálok, mindig van mögöttem egy érzelmi védőháló.

Nem tiltottak semmit, így nem igazán volt mi ellen lázadnom: nem éltem kicsapongó életet (nem cigiztem, nem ittam, nem pasiztam ész nélkül). Mivel 100 százalékos a bizalom közöttünk, így mindent elmeséltem nekik, ha tanácsra volt szükségem, azonnal hozzájuk fordultam. Amióta az eszemet tudom rengeteg beszélgettünk mindenféléről, tényleg nagyon sokat foglalkoztak velem és azt vallották, hogy a gyerek a szülői példából tanul a legjobban.

Azok az ismerőseim, akiket hasonló felfogású szülők neveltek, mind nagyon jó emberek lettek.

Szerint ilyen helyzetben a bizalom a kulcsa a sikeres gyereknevelésnek.

Nagyon jó, sosem féltem nekik elmondani dolgokat. Nagyon sokat beszélgettem velük mindig is magamtól is, nem szerettem barátnőm anyját, aki úgy várt el tiszteletet meg nyílt kommunikációt, hogy a gyerekének nem adta meg ugyanezt e bármit mondott neki, azzal visszaélt inkább.

Nem lettem hanyagabb azért, mert a szüleim lazák, normálisan viselkedem a kapcsolatomban is, tisztelem a hagyományos értékeket, ünnepeket, hűséges és tisztességes vagyok, a tanulmányaimban pedig kitartó és lelkiismeretes. Alapvetően a szüleim lelkiismeretet és priorizálást tanítottak nekem, nem volt szükség egy idő után a szavukra, mert magamtól éreztem, ha valami nem helyes és magamtól volt lelkiismeretfurdalásom, ha nem azt teszem, amit kellene (mert hasznos). Bárhova mehettem például diákként, annyi volt a feltétel, hogy a jegyeim maradjanak jók. A nagyobb eredményeimért mindig kaptam ajándékokat, anyukám igyekezett úgy tanítani, hogy a gyakorlati hasznát is lássam. Nem azért voltam jó gyerek, mert azt mondták, hanem mert megtanítottak arra, amit egy jó gyerek érez a sikerei után és akkor, mikor a saját értékrendje szerint helyesen cselekszik. És tulajdonképpen ez az érzés tart azóta is a helyemen.