Van olyan akit gyerek/tini korában fegyelmezés, nevelés okán/ürügyén elfeneltek?

Igen.

Jogos volt-e? Némelyik eset igen, másik meg nem.

Hogyan kaptam ki? Hát, általában tenyérrel, egyszer vonalzóval.

Volt-e kihatása? Nem hinném.

Én pl. azt hittem, verés nélkül nem lehet gyereket nevelni. A feleségem elve meg az volt, hogy ne verjünk gyereket. Ehhez képest ő egyszer megverte kisfiunkat (persze indokolatlanul), én meg egyszer sem.

Kis koromban gyakrabban, idősebb koromban kevésbé.

Hogy okolt volt-e vagy sem, az meggondolandó. Szerintem nem szabad gyereket verni, de megértem azoknak az oldalát is, akik odacsapnak. Én voltam hosszú ideig egy 3-4 éves kislánynak a bébiszittere (mindennap én hoztam az iskolából, játszottam vele, fürdettem, vacsoráztattam és ha a szülei elmentek bulizni, akkor megpróbáltam lefektetni) és volt hiszti rendesen én mégis meg tudtam oldani anélkül, hogy megvertem volna (mivel nem az enyém volt, nem volt hozzá jogom).

Többnyire a fenekemet verték el, de volt olyan, hogy a fejemre vagy a hátamra kaptam.

A fenekelés nem igazán volt hatással rám, de a fej pofontól utána éveken keresztül 25 éves koromig, ha valaki ordított a környezetemben dühből, akkor automatikus emeltem a kezem, hogy védjem a fejemet. Akkor is ha nem velem üvöltöttek.

Én is inkább kiskoromban. Jogos volt-e? Sajnos az esetek 99%-ában nem. Hogyan kaptam ki? Maradjunk annyiban, hogy nem pár popsira verésről és anyai pofonról van szó...

Kihatással lett-e az életemre? Igen! Sokkal több év után is ha eszembe jut, nem értem miért csinálta. Feszült és szomorú leszek, ha rá gondolok. A kapcsolatunkon anyámmal nagyon meglátszik, ezt külső szemlélő is megmondhatja, távolságtartó vagyok vele szemben. Nem kerülöm vagy ilyesmi, de érződik, hogy emeltem egy áttőrhetetlen falat elé, nem nagyon mondom el neki a személyes problémáim, és nem állok közvetlen mellé soha. Azóta én is anya vagyok, nem kértem a tanácsait sem terhesen, sem most, és nem is akarom meghallgatni.

Viszont elmesélnék egy esetet, ami velem és a kisfiammal történt. Eleven, érdeklődő, viszont mindig hallgat rám. Nem érdekel, ha eltör véletlenül egy poharat, vagy kiönt valamit, szétpakol, ezek olyan dolgok, amiket fel lehet takarítani, és kész. Viszont ha az utcán sétáltunk mindig kirántotta a kezét az enyémből. Nagyon sokáig kérleltem, hogy ne csinálja, nem hasznàlt, ami meglepő, mert egyébként hallgat rám. Több nap elteltével ugyanúgy hiszti és ráncigálás után, mikor már mindent megpróbáltam tényleg, elmagyaráztam miért nem szabad, megmutattam hogy más kisgyerek is így sétál az anyukájával, kértem szépen kértem durván, még csokival is próbáltam vesztegetni, eredménytelenül... egyszer csak rá csaptam a popsijára. Szegénykém először nagyon megdöbbent, utána sírt, de láss csodát, a világ végéig is elmehetnénk úgy, hogy fogja a kezem, soha többet nem rántotta ki. Változást nem látok a kapcsolatunkban, de ő még kicsi. Nagyon remélem, hogy soha többet nem kell ilyet tennem, de akkor úgy voltam vele, hogy inkább sírdogáljon ő egy percig, mint én egy életen át...