Hogyan lehet kezelni egy olyan embert aki bár nem rossz szándékú, de képtelen elfogadni mások véleményét, meg sem próbálja megérteni a másikat, nem érdekli?

"Te úgy bánsz vele, ahogyan szerinted megérdemli."

Én segíteni szeretnék neki. Persze, néha én se vagyok kedves, mert akár mennyire higgadt természet vagyok alapvetően, felidegesít a hozzáállása. Hiába mondom el a problémát, egyszerűen nem jut el az agyába, így nem tudok változást se számon kérni rajta, ha nem érti a problémát, szerinte amit ő gondol az úgy helyes és etikus és minden más nem elfogadható.

Nem nagyon szoktam beszélni vele, és nekem nem számít, mert nem függök tőle semmilyen szinten már, de Anyukámnak se könnyű vele így.

Köszönöm a válaszokat! :)

Sajnos anyukám is egy elég alacsony önértékelésű ember, úgy látom egyikük sem egy érzelmileg érett felnőtt, ezért is tudnak ilyen régóta együtt lenni. Anyukám nagyon türelmes és elnéző, inkább nem látja olykor az igazságot, minthogy szembe kelljen nézzen vele, persze néha kiugrik a nyúl a zsákból, de apukám nem érti a problémát, mintha buta lenne, pedig az nem lehet, szerintem csak durván begyöpösödött a gondolkodása.

Anyának rosszul esik, hogy én viszont nem tűrök el mindent és ezzel rombolom a viszonyt, na de kérdezem én milyen viszont? Milyen viszony az, amiben csak bólogatni lehet és az én gondolataim mintha nem is léteznének? 50-es éveikben járnak, de mióta az eszemet tudom, nem volt sokkal rózsásabb a helyzet régebben se.

Azt tudom, hogy megváltoztatni nem lehet, de hatni rá valahogyan talán igen.

Sokat nélkülözött, illetve azt hiszem ő sem kapta meg azt a szeretetet gyerekkorában, amit kellene, illetve a szakmájában is akadályoztatva volt így abban sem érte el azt amit képességei szerint elérhetett volna. Aztán legfontosabb életcélja az volt hogy a gyerekei sikeresek legyenek azt hiszem, ezért elég szigorúan neveltek, csak az számított, hogy jól tanuljak, az hogy lelkileg hogy vagyok arra nem jutott energia, jót akartak, de nem sok fogalmuk volt arról hogyan kéne.