Az családon belüli erőszaknak minősül, ha anya állandóan megtép ha valami nem tetszik neki, karmol, és üt?

Ilyen volt az enyém is, csak ő nem ment el velem szemben ilyen mértékű tettlegességig - persze néhány pofont kiosztott, meg fakanállal verést, ilyeneket, egész addig, amíg egyszer egy jogtalan vádaskodásán annyira kiakadtam én is (ő persze már egy ideje ordított és fűt-fát összehordott rólam), hogy mikor lendült a keze, hogy megüssön, ráordítottam, hogy gyerünk, üssön csak meg, ha ennyit tud. Onnantól bár kezet nem emelt rám, a szóbeli lelki terrort nem hagyta abba.

Abban az időben még épp csak bejöttek a színes képernyős telefonok, gyenge asztali gépünk volt, napi max. 2 órát használhattuk, szóval az sem volt ok, hogy telefonozok egész nap. Szimplán idegesítette a tudat (többek között), hogy ő mint háztartásbeli jön-megy, csinálja a dolgát, amíg más szemmel láthatóan kényelmesen pihen, holott csinálhatna valami hasznosat is, tehát dolgozzak én, amíg ő pihen. Az már tetszett volna neki. Ja, nem, mert még az élő fába is bele kellett kötnie. Mindig az volt a baja, hogy nem azért kell megcsinálnom valamit, mert ő megkért rá, hanem mert nekem kéne keresni és észrevenni, mit kell csinálni a háztartásban. Viszont volt olyan alkalom, hogy egy jó fél napig nem volt otthon, a fél házat kitakarítottam, hogy meglepjem, és nemhogy észre sem vette, de mikor szóltam neki róla, akkor még neki állt feljebb, hogy miért csak ennyit csináltam, meg ez sem jó, meg az sem jó. Akkor innentől csinálja akinek két anyja van, sok sikert hozzá.

Sokszor az is eszembe jutott, hogy nem lehet-e, hogy nem tervezett gyerek voltam. Az esküvő időpontjában már terhes volt velem anyám, bár 2-3 hetesnél nem lehetett több, talán még annyi sem. De egész gyerekkoromban annyira le voltam ejtve, mintha nem is akartak volna foglalkozni velem. Vagyis apum az folyton dolgozott, sosem volt otthon, anyám meg a testvéreimmel foglalkozott. Anyám már nem él - én voltam az egyedüli, aki a halálakor megkönnyebbülést érzett gyász helyett. Apum pedig tavaly karácsony után több ember előtt is bocsánatot kért tőlem, amiért ilyen gyerekkort kellett átélnem és ennyire nem foglalkoztak velem. Legalább ő beismerte, és nem játszotta az eszét mint anyám, hogy nekem sosem lehet igazam, mert fiatalabb vagyok és ő a szülő.

Kérdező, gondolom a pánikhelyzet miatt idegesebb anyád az eddigieknél. Azzal pedig, hogy előtte is ilyen volt, nem tudsz mit tenni, nem tudod megváltoztatni. Dühkezelési problémái vannak, valószínűleg nem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte, idegesíti, hogy te nem robotolsz otthon, irigyli a gondtalan éveidet, vagy hogy az ő gyerekkorában minden szabadidejét a házimunka töltötte ki, idegesítheti a munkahelyi helyzete is, meg még millió dolog, amit rajtad ver le, sajnos szó szerint.

Első körben el kell döntened, hogy melyik reagálási módot választod.

Az egyik, amit én követtem jellememből fakadóan, a csendes boxzsák. Persze próbáltam az első hónapokban felvenni vele a harcot, megbeszélni, érveket felhozni, de csak mondta, mondta a magáét függetlenül attól, hogy mit mondtam, sokszor olyanokat hallottam magamról, hogy a fülem kettéállt (pl. hogy neten árulom a fekete mágiát, meg sátánista szektába járok, stb. azért, mert érdekelt az ókori kelta vallási kultúra és könnyebb metált hallgattam, nem mulatóst). Arra kellettem, hogy levezesse a feszültséget, de arra nem gondolt sosem, hogy milyen lelki sebeket okoz ezzel. Talán úgy jársz a legjobban, ha a verekedésről leszoktatod (azzal, hogy nem hagyod magad), de minden, amit mond, lepereg rólad. Ne légy látványosan ignoráns, mert az csak olaj a tűzre. Tégy úgy, mint akit nagyon megvisel, amit mond, hiszen minden szava szent igaz és hogy lehettél ilyen vak, hogy magadtól nem láttad? Add elő, hogy nagyon magadba szálltál, mert igaza van, de egyébként amennyire csak tudod, szard le, mert >>nem veled van baja, hanem önmagával, a saját életével<<. Lelki következményei: visszahúzódás, a hibát mindig először magadban keresed, folyton emlékeztetned kell magad, hogy ugyanolyan ember vagy mint bárki más és nem érsz kevesebbet, önbizalommal kapcsolatos gondok, esetleg stresszevés vagy stressz miatti éhezés, és az örök emlékek, hogy mennyire igazságtalan volt minden és nem tudtál mit tenni ellene, nem mondhattad el az igazat vagy a saját álláspontodat.

A másik út, hogy megvéded magad. Ez sokkal nehezebb, balhésabb és hangosabb, és szerintem rád sincs jó hatással lelkileg. Ordít? Ordíts te is! Neked megy? Védd meg magad, verd el te! Ezzel viszont egy dominanciaharc veszi kezdetét, amit már csak azért sem, mert te vagy a gyerek, sosem nyerhetsz meg, de tiéd lesz a tudat, hogy meg tudod védeni magad - persze lelki sebek itt is lesznek szép számmal, csak másabb jellegűek. Pl. minden konfliktushelyzetben a tudattalanod ezt fogja neked felhozni, és a hideg fejű gondolkodás helyett valószínűleg azonnal robbanni fogsz és támadsz arra is, aki esetleg segíteni akar. Kapcsolataidban is lehetnek bizalmi, egyenrangúsági gondok.

Igen,de nem feltétlenül az.

Anyád mennyire karmol meg téged?

Csak egy picit (pár csík) vagy mélyen véresre (mély vérző vágások,félhold alakú vérző árkok)?

Rajtad vannak anyukád "körömnyomai"?😄