Milyen hatással volt rátok a szüleitek korai elvesztése?

Nekem soha nem voltak szüleim, csak biológiailag. Olyan "szülők" voltak, akik az ember nevet sem érdemelnék meg - kivált anyám -, tehát nekem csak veszteségeim vannak. nemcsak bazt kell meggyászolmnom, amit velem tettek, hane azt is, amit nem tettek meg: nem voltak szülők. Szinte egyáltalán nem is volt gyerekkorom.

Dolgozom rajtuk; de megbocsáss, a többi nem publikus.

Sajnálom a veszteségedet, de felnőttként ne kapaszkodj anyukádba, mert ő is halandó, te pedig a halála után egyedül fogsz maradni, teljesen.

Menj férjehez vagy keress feleséget (nem írtad a nemedet), és a mama - ha normális - boldog lesz, hogy van családja.

Ellenkező esetben úgy jársz, mint egy nagyon kedves imerősöm, akit a szülei elvesztése utén, hatvanvalahány évesen egyedül élve, fél év alatt belehalt a magányba. Pedig jól kereső pasi volt, munkával, jól szituált, kedves - ó, nagyon kedves, csupa szív és jóság ember. Apám helyett apám volt.

Ne kövesd a példáját.

Nagyon sajnálom:(

Én nem vesztettem még el egy szülőmet sem szerencsére, de volt némi belelátásom a helyzetbe, ugyanis a legjobb barátnőm 11 évesen vesztette el az édesanyját, aki nekem keresztanyukám volt. Pontosan értem, bár nyilván nem tudom átérezni, hogy pokoli fájdalmat jelent átesni egy ilyenen. Sajnos ahogy a barátnőm sem, gondolom te sem tudsz hasznos tanácsot kapni, hiszen ebben tényleg a te szenvedésed van középpontban. Esetleg szakember segíthet, hogy a mentális állapotod ne menjen rá a gyászra, de a lelki aspektusát neked kell megélned:(

Ami a barátnőm esetét illeti, azóta eltelt 10 év, és ő egy boldog ember lett. Sosem fogja elfelejteni édesanyja elvesztését, ezen nem lehet túllépni, de önálló, felnőtt, céltudatos ember lett. Ő alapvetően zárkózott típus volt, így a természete nem változott sokat a tragédia után, viszont a helyzete talán még nehezebb volt, mint akik idősebb korban estek át ezen. 11 évesként éppen csak felfogta a történéseket, és hát évekig nevetni sem tudott. Szerencsére nem fordult teljesen magába, engedte, hogy bizonyos idő elteltével segítsen neki a környezete, hogy visszatérjen a régi életébe.

Rengeteg erőt, kitartást kívánok Neked! Őszintén kívánom, hogy évek múlva elmondhasd, Apukád büszke lenne rád, hogy felálltál a padlóról. Az emlékét őrizd meg mindig, nem hagyott el téged, ott van a szívedben, és figyel téged fentről. És ezt ateistaként tudom mondani.

Én 16 évesen veszítettem el hirtelen az apukámat, aki akkor már nem élt velünk. Anyukámmal, nevelőapámmal, és mostohatestvéremmel éltünk. Már nem tudom pontosan mennyire viselt meg, sokat gondolkoztam, töprengtem az élet mulandóságán, törékenységén, és hogy hova lesz az ember hirtelen, mikor kiszáll belőle a lélek.

Utána még jobban ragaszkodtam anyukámhoz (nev.apámmal nem volt jó a viszonyom, mostohatestvérem (nem féltestvér) csak akkor került oda hozzánk 1-2 éve tehát vele sem volt olyan szoros a kapcsolatom. Csak anyukám maradt meg nekem, ez olyan szintű beteges aggodalommal töltött el, ami nagyon nem volt jó. MInden nap azt lestem, hogy mikor jön haza a munkából, mobiltelefon még nem volt akkoriban, minden buszt néztem, hogy azzal jön-e, szórtam a miatyánkot, hogy a következővel már jöjjön, meg ne legyen semmi baja szóval... fuh. De mondjuk nekem anyukám depresziós volt, csak eljárt dolgozni részmunkaidőben, lehet, ogy emiatt volt ez az eltúlzott aggódás.

Ahogy családom lett anyukám iránti aggodalmam mérséklődött, de mikor kicsik voltak a lányaim, akkor ha betegek voltak nagyon be tudtam pánikolni nagyon hamar. Ez aztán enyhült.

Sajnos most egy hónapja vesztettem el drága anyukámat, és most érzem igazán újra, hogy milyen erős kapocs volt közöttünk, nagyon nagyon fáj az elvesztése, eléggé kész vagyok. Hirtelen vesztettem el, szívelégtelenségben halt meg.

(44/N)

6 éves koromban elvesztettem az apámat,rossz hogy nincs apám nagyon,de viszont azt azért tudtam könnyedén feldolgozni mert kisgyerek voltam.

2019.Decemberében pedig elhunyt az édesanyukám,na hát ez volt az élettől a legnagyobb pofon amit kaptam! Nekem teljesen megváltoztatta az egész életem az hogy nincs már Anyukám!

Anyukám volt az én legjobb barátom,és most hogy nincs már az édesanyukám köztünk,úgyérzem hogy szép lassan kezdek megőrülni.

Minden nap vele álmodom,és az van a szemem előtt hogy a koporsóban fekszik.

Nekem teljesen megváltoztatta az egész életem hogy ő már nincs!

Úgyérzem én is hogy senki nem tud megérteni.

Lassan már a temetőbe is hülyének néznek hogy miért megyek ki mindennap,de én egyszerűen úgy érzem hogy muszály kimennem,mert mindig az jár az eszemben hogy ott fekszik.

Szerintem ha valaki elveszti a szüleit,azután már soha nem lesz ugyan az az ember mint aki elötte volt.