Apai szigor kéne, de nincsen. Mit kéne tennem?

Ha már felismerted, akkor már csak tudatos erőfeszítéssel tenned kell érte. Amit még lehet, hogy igazodási pont gyanánt keresel egy férfit, akiről példát vehetsz.

Azt szeretnéd, hogy megbüntessenek és ne engedjenek meg neked mindent? Ne haragudj, de szerintem nagyon fura gondolatok ezek egy tinédzsertöl.

Semmit. Majd kinövöd. Ha eszed is volna, akkor régen ráhasaltál volna a klasszikusokra (könyvek) és ott keresnél magadnak megfelelő - mélyen beépíthető - apaképet.

amikor kierőszakolsz anyukádból valamit, próbáld meg kívülről látni magad... majd képzeletben veregesd meg a vállad, hogy "na büszke lehetsz magadra, megint elérted amit akartál...". Hidd el, soha többé nem lesz édes az anyukád feletti "győzelem". Nála "könnyen" elérhetsz bármit, mert a legnagyobb gyengeségét használod ki. Azt, hogy szeret. Gondolkozz el azon, hogy mondjuk nálam mire mennél azokkal a "technikákkal" amivel édesanyád meggyőződ. Számomra tökmindegy, hogy jössz/mész/tanulsz/nemtanulsz... élsz vagy halsz. Mert számomra közömbös vagy. Gondolj bele, ha egy idegent próbálnál meggyőzni a bevett "technikákkal" ő vajon kiröhögne-e, én valószínűleg igen... és hidd el, szégyellnéd magad, tudnád, hogy most bizony senki sem lenne rád büszke, mert nem kiérdemelted amit elértél, hanem ovisként kierőszakoltad...

Nyers emberi erő a megoldás. Ha az nincs akkor a küzdősportokat tudom ajánlani.

Nagyon sajnálom a történteket. Szeretném, hogy a fiam is így gondolkodna, de ő inkább kilépett az életünkből és az anyjánál lakik. Se szabályok, se következetesség. Nem egyszerű.

Az apukád hiányzik neked, nem a szigor. A lázadó éned ellen eszedbe ne jusson küzdeni, súlyos személyiségzavarokat okozna, ha kimaradna az életedből a felnőtté válás biológiailag erre rendelt időszaka. Az önszabályozás és tudatosság az más, ésszel éljél a kívánságaiddal.

Majd találkozol egy zsarnok férfival, aki terrorizál, te meg hagyod magad.