Miért van az, hogy azok a gyerekek sokkal jobban tisztelik a szüleiket, mint azok a gyerekek, akik a szülõk által támogatva vannak?

ėn nem kaptam semmit szüleimtöl,amit el ėrtem magam erejėböl meg fėrjemel együtt értük el .

nålam tisztelet nem jår együtt ,pėnznėlkülisėgel.

Semmi összefüggés nincs a kettő között. Akinek jómódúak a szülei ÉS sosem nevelték normálisan, hanem mindig mindent megvettek neki függetlenül attól, hogy hogy viselkedett, milyen eredmenyeiet ért el, az nem fogja tisztelni a szüleit. Arra nevelték, hogy semmi kötelessége és felelőssége nincs az életben, minden jár neki alanyi jogon, így a szülei iránt sem érez semmilyen felelősséget, csak követel tőlük, ahogy mindig is tette.

Akinek jómódúak a szülei ÉS nem csak nem megfelelően, hanem abszolút nem nevelték, hanem 0-24-ben dolgoztak, a gyerekük szeretetét pedig tárgyi dolgokkal szerették volna megvenni, az azért nem fogja őket tisztelni, mert igazán ragaszkodás sincs köztük.

Akinek jómódúak a szülei és feltételekhez kötötten, ésszerű mértékben támogatják (pl ha jó lesz a bizonyítvány, akkor kapsz új telefont, ha jól sikerül az érettségi, akkor fizetjük a jogsit), az megtanul célokat kitűzni, felelősséget vállalni, teljesíteni a kötelességeit. Nem úgy nő fel, hogy a két szép szeméért jár neki minden, hanem ő maga is megdolgozik a dolgaiért. Megtanulja tisztelni a szüleit, értékeli a munkájukat, mert tudja, hogy nekik is kemény munkával jött össze a pénz, ezért nem lehet csak úgy felelőtlenül kidobálni bármire, amit épp megkíván az ember, hanem felelős döntések előzik meg a költekezést.

Akinek nem jómódúak a szülei és nem támogatják, mert nem engedhetik meg maguknak, annak nincs oka neheztelni rájuk vagy kevésbé tisztelni őket, ha egyébként minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy normálisan neveljék fel a gyerekeiket és jó szülők voltak, ha mást nem, legalább érzelmileg támogattást nyújtottak.

Akinek pedig nem jómódúak a szülei és emellett még baxxnak is a gyereknevelésre (pedig a törődés semmibe nem kerülne), arra általában rá sem nyitják az ajtót a gyerekek, ha felnőnek.

Engem még szóban sem támogatott anyám sose. Van egy testvérem, neki mindent megadott, felnőttként is eltartotta. Meglopta, verte a testvérem anyánkat, mégis ő a tökéletes gyerek.

Én 16 éves koromtól fizethettem, mert különben egy élősködő parazita voltam...továbbtanulásról is mindig le akart beszélni (volt munkahelyem, akkor már a rezsit is fizettem neki, és levelezőről volt szó)

Nem szeretem, semmi gyerekkorom nem volt miatta. Minek szült meg egyáltalán, nem értem.

A legtöbb barátomat támogatták az életben a szülei, a normálisabban azok hálásak de a többség természetesnek veszi. Van 1-2 hozzám hasonló rossz hátterű ismerősöm, ők se szeretik a szüleiket.

Üdvözöllek kérdező!

Erről nekem van - egy már régóta kialakult véleményem:

Átlagos esetben a szülő dolgozik és közben megpróbálja nevelni gyermekét. Ahhoz, hogy ez jól működjön, adniuk és kapniuk is kell egymásnak és -tól. Tehát: adni, amit értelmesnek lát a szülő (+ még szeretetet és biztonságot is). Ugyanakkor elvárásokat is kell tudnia támasztani gyermekével szemben. Tehát tudnia kell lezárni egy folyamatot, majd örülni annak, ha sikerült. (Dícsérettel, KEVÉS ESETBEN ajándékkal kellene gyermekét jutalmaznia ilyenkor, ezzel is serkentve őt a további célok elérésére, szülői majd később életbeni elvárások teljesítésére. Az állandó pénzjutalom felesleges, akkor átváltozik a szülő pénzautomatává, amely ha nem működik, csak haragot vált ki.)

Szerintem így készíti fel gyerekét legjobban arra, hogy tanulja meg értékelni azt, amit szorgalmával elért és persze értékelni mindazt, amit az ő szülei elértek.

Ehhez még társul az is, ha látja a gyerek, hogy a szülő a saját szüleit tiszteli, így nagy valószínűsége lesz annak is, hogy őt is tisztelni fogja.

Ennyi. Persze kivételek mindig vannnak és lesznek is. Jó lenne azonban, ha időhiányunkat nem következetlen ajándékozással és "zsebbepénzt" módszerrel intéznénk el, vagy "legyen meg neki mindene, ami nekem nem lehetett" című felkiáltással, mert akkor valószínűleg nem optimálisan fognak a dolgok alakulni.

Van egy extrém példám a szülői/nagyszülői következetlenségre, amelyet azonban nem szabad általánosítani, itt azonban szívesen leírnám.

30 évvel ezelőtt bekerültem egy külföldi jól szituáltnak látszó családba, ahol az édesanya korábban meghalt és két gyermeket hagyott hátra. Az anya szülei ebbe majdnem beleőrültek. Ezek után próbálták unokáiknak megadni mindazt, amiról gondolták, hogy majd pótolni tudja elvesztett édesanyjukat. Így naponta kb 8-10 alkalommal jöttek a gyerekekhez át segítő jószándékkal, vagy apróbb ajándékkal a kezükben. A gyerekek pedig - ugyan elfogadták az ajándékokat -, de egyre inkább utálták az egészet. Sokszor el is zavarták őket. A nagyszülők ezt nem értették és szolgálták őket tovább következetlenül, elvárások nélkül, sok éven át. Az apa is társult ehhez. Ezzel a módszerrel kevesebb problémát remélt a mindennapokban? Valószínűleg igen. Nem lehetett meggyőzni őket azonban arról, hogy a gyerekeknek nem csak adni kell, de elvárásokat is kell támasztani velük szemben. Még az után is így folytatták tovább, miután a gyerekekből fiatal felnőttek lettek és időnként rájuk támadtak. A többit most ne részletezzük. Ugyanitt és ugyanakkor más szülők is panaszkodtak nekem hasonló bánásmódról gyerekeik részéről. Azonban, ha megpróbáltam vélemény mondani, mindig ez volt a válasz: "Te ezt nem tudhatod, te magyar vagy! Majd 50 év múlva, amikor ti is utoléritek a jóléti társadalmakat, nálatok is így lesz!"

Hát remélem, hogy nem egészen. De azért én is látok mostanában egyre több anyagi jóléttel összefüggő furcsa

szülő-gyermek viszonyt a magyar családokban. Talán mégis csak igazad lehet kérdező.