Szülőként te mit reagálnál ha gyereked ezt érezné?

Szomorú lennék, hogy ilyen gyenge lelkileg a gyerekem. Ha nincs rá oka, pl. egy szakítás, munkanélküliség, vagy egyéb kudarc, pl. hogy nem vették fel egy suliba, akkor nincs rá oka, hogy szomorú legyen, ha testileg is egészséges.

És igen, sok ember jó dolgában már nem tudja mit tegyen, ezért "kitalálja", hogy ő depressziós... Másoknak ezer gondjuk van, mégsem omlanak össze, nem labilisak.

Van aki olyan szerencsétlenül járt, hogy tolószékbe kényszerült, mégsem olyan bénaság, mint az aki, aki egészséges testileg, fiatal is, előtte az élet, mégis kitalálja, hogy ő márpedig depizik.

És mi számít elfogadható oknak a szemedben, kedves hatos? Az nem elég ok, hogy az agyi ingerületátvivő anyagok (szerotonin, noradrenalin, dopamin, ill. a stresszhormon kortizol) szabályzása teljesen fel van borulva és ez okozza a tüneteket, tehát biológiai, neurológiai háttere van? Vagy amit nem látsz, az nem létezik? Ezek szerint a rák is kamu, ugye, hiszen azt sem látod?

Nekem is elegem van a sok öndiagnisztizált kamudepis önsajnáltató emberből, de ettől még mentális betegségek igenis léteznek és ugyanolyan betegségnek minősülnek, mint a fizikai betegségek.

Csak az orvosddal beszélj erről, ha valóban meg akarsz gyógyulni. Ha te 21 évesen pszichiátrián voltál, akkor annak igen nagy valószínűséggel a szüleid - kivált anyukád - az oka. Jó mélyen levő oka, de oka. Van kivétel, de kevés.

18 éves kor után szabadon mehetsz orvoshoz, a szüleid tudta nélkül. És ha rám hallgatsz: ne is tudjanak róla egy ideig. Ha jó az orvosod, akkor elősorban csakis rá hallgass, ne a szülőkre! Bármit is teszenk, ígérnek, vagy mondanak, nem számít.