A 15 éves lányom szerelmes, hogy mondjam el neki, hogy ez még nem szerelem?

Anyukám is ilyen volt. 13 éves voltam, mikor először voltam szerelmes. Nyilván ez nem az a fajta volt, amiben részem volt 20-23 éves koromban, de a mai napig emlékszem arra, hogy reggelente alig vártam, hogy bejöjjön (késve természetesen, mert úgy menő) a terembe, hogy megjegyezze, szép a hajam/szemem/felsőm aznap, vagy hogy a szünetben odajöjjön és megkérdezze, lemegyünk-e együtt a büféhez. Utána emlékszem arra a fájdalomra is, amit akkor éreztem, mikor 8. elején az egyik legjobb barátnőmmel jött össze, és arra is, hogy ahogy hazaértem, sírtam és az anyám közölte, hogy "ez nem szerelem, felejtsd már el azt a gyereket". Ha ennyire könnyű lett volna...Később is ugyanez volt, ha szerelmi bánatom volt, a maximum tanács az volt, hogy "felejtsd el". Ma már tudom, hogy tényleg jobbat érdemeltem náluk, és közel sem volt egyik srác sem a világ közepe. De akkor, azokban az időkben nekem azt jelentették, és igenis jól esett volna, ha az érzelmeimet nem eltitkolni, eltemetni kell, hanem megbeszélni, kibeszélni magamból.

És hidd el, az, hogy elveszitek a telefonját, semmin nem fog segíteni. Csak az lesz a vége, hogy titkolózni fog, és hazudozni.

Jézusom, most olvastam a kommentedet...

"hogyha fiúzni fog nem lesznek jó jegyei és nem veszik fel arra az egyetemre ahová menni szeretne"

15 éves korom óta "fiúzom", az elején ez kimerült abban, hogy fogtuk egymás kezét a szünetekben, és hazakísért. A szüzességemet 17 évesen veszítettem el, ettől függetlenül két felsőfokú nyelvvizsgával, és kitűnő érettségivel hagytam ott az egyetemet. Az egyetemre elsőre felvettem, cum laudeval végeztem úgy, hogy végig párkapcsolatban éltem.

"Viszont ilyen idős korban mindenki ezt mondja aztán jön a gyerek."

Fenyegetés, meg ijesztgetés helyett a rendes védekezésre kéne megtanítani! Akkor nem kéne ilyen hülyeségeket gondolni.

Amúgy volt gimiben olyan ismerősöm, akinek hasonló anyja volt. Már 15 évesen azt hazudta folyton otthon, hogy barátnőknél alszik szombatonként, közben bulizni járt. Aztán azoknál a fiúknál (vagy éppen férfiaknál..) töltötte az éjszakát, akiket ott összeszedett. Egyetemen a hirtelen jött szabadság miatt beszippantották a bulik, éjszakai élet. Nem tudott mit kezdeni magával, hiszen nem volt meg a kontroll, nem kellett beszámolnia, nem lihegett a nyakába az anyja nap, mint nap. Másfél évig húzta, utána kicsapták. Most hétvégente még mindig a helyi "szórakoztató művész", hétköznap meg az egyik kávézóban pincérnő. Szép karrier.

Nézzük meg kicsit fordítva a dolgot.Én 15 éves koromban jöttem össze a barátommal,akinek hála NEM buktam meg.Mert segített a tanulásban,módszereket mutatott,motivált engem.És most itt vagyok 16 évesen és még mindig segít nekem és az átlagom 4,6 :) (És megjegyezném nem lusta vagyok,hanem nehezen tanulok.)

Nem bántásból,de ha most nem változtatsz a viselkedéseden a lányodat többé nem látod miután elköltözik.

Örülj hogy ilyen lányod van, hogy beszél neked a fiúról, nem sunnyog/hazudozik, s hogy beavat a magánéletébe. Mindezt teszi abban a korban, amikor már sok lány 7. vagy 8. általánosban nagykanállal eszi a g@cit.

Nincs ezzel a lánnyal semmi baj.

Hát, 15 évesen azért simán lehet szerelmes. Megértem a lányt.

Nekem 16 évesen tetszett egy évfolyamtársam, elsősorban nagyanyámmal beszélgettem erről... Édesanyám egyszer megkérdezte a nevét, majd kikereste az FB ismerőseim között és a következő nap megmondta, hogy semmi esélyem sincs nála. Amiben valóban igaza is volt! Egy gazdag, szép lány volt, izgalmas élettel, én meg kb az ellenpólus. (Na jó, ez végtelenül leegyszerűsített leírása a dolgoknak, nem is túlságosan pontos, de kb ennyi a lényeg.)

De akkor nyilván nehéz volt ezt objektíven belátni, meg inkább az fájt, hogy Anyám akkor lenéz? Komolyan követi a FB profilomat ilyen szinten...? Ez azóta bennem van, igaz azóta egyáltalán nem volt "csajos ügyem", de ha lenne is, először a mamámhoz fordulnék, aztán max ha komolyabban alakult valami, akkor mondanám el anyámnak és mutatnám be a hölgyet.

Tiniszerelmet igazából sosem éreztem, nem is éreztem/érzem magamat alkalmasnak soha, édesanyám megjegyzése csak lejjebb lökött.

Ez egyébként 3 éve volt.

19F

#55

Azt megemlíteném, hogy édesanyámmal alpból jó a kapcsolatom, de soha-de-soha nem fogok kérni tőle párkapcsolati/csajozási témában segítséget kérni... tehát ilyen téren játszotta el a bizalmam.

#57

Engem egy picit alábecsül édesanyám 😂

A legjobb volt tegnap, amikor izzót cseréltem. Villamosmérnök hallgató vagyok, de azért tolta a baromságait, meg hogy vigyázzak blabla... 😕

Az hogy lelkileg kiegyensúlyozott gyereket neveljünk legalább annyira fontos, mint hogy egzisztenciálisan megállja majd a helyét az életben, sőt igazából a kettő hatással is van egymásra nem is kicsit.

Több sebből vérzik a gondolkodásmódod kérlek gondold át a többi hozzászóló alapján :(

18-20 évesen a legtöbbeknek már van párkapcsolati tapasztalata és nagyon nagyon kevés aki elsőre megtalálja élete párját, hiszen bizonyos élettapasztalatok hiányában el lehet bukni nagyon sok ponton egy egyébként potenciális hosszútávú kapcsolatot.

Túl sok ponton nem helyes a hozzáállásod ne haragudj, hogy ezt mondom, jobban kifejteni nincs most energiám.

24N (mérnök Msc., 2 nyelvvizsga, 2 éve öneltartó, tök ciki hogy ezt így fel kell sorolni érvként)

Neked hogy esne, ha a lányod közölné veled, hogy a te kapcsolatod meg már nem szerelem, csak megszokás? (ha 15 éves lányod van, akkor van rá esély.)

Mindig utáltam ezt a "nem fiúzni, hanem tanulnia kellene" rizsát. Neked kizárólag a munka tölti ki az életed? Ha nem, akkor miért nem?

Mondom ezt úgy, hogy 20 fölött volt először barátom.