Az apám öt éve nyugdíjas és megkeseríti az életemet az állandó ellenőrizgetésével és a folytonos figyeleméhségével! Hogyan szabjak határokat?

Ahogy most viselkedsz édesapáddal, olyanok (vagy még olyanabbak) lesznek hozzád a gyerekeid, mikor majd felnőnek és élni kezdik a saját életüket.

Ez most olyan, mint amikor a kisgyerek kuncsorog folyamatosan a felnőtt figyelméért, és sose fogja azt mondani, hogy kösz, apu, mára már eleget fociztuk, beszélgettünk... Illetve fogja, ahogy nő, és igénye lesz saját időre, barátokra.

Újra és újra erősítsd meg apádban az érzést, hogy szereted, fontos a számodra, sokat tett érted és te ennek tudatában vagy. De szabd meg a kereteket, hogy mennyi időt töltesz vele. Akár előre is megbeszélhetitek, hogy mikor csináltok közösen valamit, sőt, javaslom, hogy így szervezd a dolgot. Ez lehet ház körüli munka, szórakozás, mindegy, csak számíthasson rá, hogy nem marad ki teljesen az életedből. És néha hagyd, hogy férfinek érezhesse magát melletted. Neked semmibe nem kerül, őt meg boldoggá teszi. Engedd, hogy meghívjon egy étterembe mondjuk havonta egyszer, vagy kérd meg, hogy néha fuvarozzon haza este egy buliból.

Azon pedig nyugodtan sajnálkozhatsz, hogy nem érzi jól magát egyedül otthon, javasolhatsz neki nyugdíjas klubot vagy bármi más tevékenységet. Elmehetne önkénteskedni pl.a kórházi beteglátogatókhoz, vagy a Caritashoz, vagy akárhová. Persze nem fogja rögtön megfogadni a tanácsodat, ha egyáltalán, akkor majd hetek múlva, mint saját ötletét hozza elő. Ezen ne sértődj meg.

De pont úgy nem kell otthon maradnod miatta, ahogy a szüleid se maradtak otthon, ha színházjegyük volt estére, és te sírtál, mert egy bébiszitter vigyázott rád. Vagy ahogy elmentek dolgozni, akkor is, ha te nem szerettél volna óvodába menni aznap.

#13, igen, persze, az lenne az ideális, ha apuka felnőttként, mély önismerettel felismerné a hibáját és megváltozna. De erre hiába várna a kérdező. A #11-es válasz szerintem jó ötleteket írt arra, hogy hogyan lehet apukát terelgetni, a mindkét félnek előnyös és normális kapcsolatot, szokásokat kialakítani.

Másrészt azért sem ítélném el apukát, mert egyáltalán nincs egyedül a problémájával. Hány ilyen sztorit lehet itt olvasni egy héten, hogy az anyós-após nem akar leszállni az ifjú párról, meg hogy anyuka-apuka nem akarja, hogy a gyerek elköltözzön stb. Ez egy társadalmi szintű probléma, vagy legalábbis gyakori.

az apám még dolgozik, de ugyanez... másfél órát üvöltött egyfolytában, amikor megtudta, hogy diákmunkát vállaltam, mert "nem értékelem, hogy ő gondoskodik rólam" ja. 20 vagyok, de könyörögnöm kell(ene), hogy elmehessek a fodrászhoz, vagy vehessek egy új cipőt...

nem bírnak lemondani a tulajdonukról, mert van a férfiaknak egy ilyen tévképzetük (jó, nem mindnek, de gyakori), hogyha egyszer nem húznak gumit, azzal biztosítanak maguknak egy kis droidot, ami majd egész életükben szolgálni fogja őket. és amikor a kis droid öntudatra ébred és otthagyja őket, akkor megy a nyavítás.

költözz külön amilyen gyorsan csak tudsz, és utána szrd le. hívd anyukádat is, de félő, hogy nem fog jönni, totál be vannak csavarodva ebbe a "szerelmes" állapotukba. (az enyém se jött.) soha nem fog lemondani a birtoklásodról, nem fog megbízni benned, nem hagy leválni, felnőni.

"Ahogy most viselkedsz édesapáddal, olyanok (vagy még olyanabbak) lesznek hozzád a gyerekeid, mikor majd felnőnek és élni kezdik a saját életüket."

Ez egy baromi nagy hülyeség. Ha a kérdező nem csak szülőként fogja definiálni magát, hanem a majdani gyerekei mellett megmarad embernek is, hobbikkal, érdeklődési körökkel, akkor semmi baj nem lesz. Nincs ilyen karma, ezt csak "fenyegetésnek" szokták használni.