Miért hazudnak ekkorát maguknak az emberek?

Anyám évek óta nyaggat, hogy unokát akar, nagyszüleim dettó. Miközben ők rühellik őket, a testvéreimmel is úgy nőttünk fel, hogy a másik szobában CSENDBEN kellett lenni, ha nem, akkor vagy anyám vagy apám már jött megverni minket, miszerint ők csak pihenni akartak pár percet és mi még ezt is tönkretettük, hogy dögölnénk meg. Szóval hazaértünk az oviból/suliból és néma csendben egymást néztük, nevetni se szabadott, mert annak se bírták elviselni a hangját, de a beszélgetésünket sem.

Az öcsém 10 évvel fiatalabb mint én és sokszor szó szerint hozzám dobták babaként, hogy hallgattassam el vagy szétverik az ő és az én pofámat is. Ő most nincs 18 éves (jó pár év még), ugyanez van náluk otthon, hogy néma csendben be kell vonulnia a szobájába és csak lélegezni halkan.

Minden nyáron le voltunk passzolva a nagyszülőkhöz (mert látni se bírtak), ahol ők lelkiekben pusztítottak minket (Még ezt se tudod? Senkinek se fogsz kelleni, se szép, se okos nem vagy, hajléktalan leszel stb). Ők is jópárszor bevágták a fejünket a falba, hogy utána ordítozzanak, hogy gyengék vagyunk, mert sírunk.

Röviden: nem normálisak.

Mégis minden héten így vagy úgy zaklatnak (telefon, messenger, üzenőfalaom megosztott képekkel), hogy ők annyira szeretnének unokát/dédunokát, mikor lesz már, annyira babáznának, annyira szeretik a gyerekeket. Közöltem velük, hogy nem lesz (én is nehezen viselem a gyereksírást és agresszív leszek tőle :( ). Mire elkezdik, hogy a gyerek a legnagyobb örömforrás, minimum kéne nekem 6-7 belőle és ez egyre erőszakosabb.

Mi ez az önámítás? Ha tehették volna és nem kerülnek börtönbe emiatt, akkor már rég halottak lennénk, testi hegek is maradtak bőven rajtunk a szeretetük jeléül. De ők tagadnak mindent, ők mindent megadtak nekünk.