Mit tegyek, ha lekezelően bánnak velem itthon?

Arról volna szó, hogy anyukám képtelen rám 17 évesen egy önálló emberként tekinteni. Borzasztóan kontrollmániás. Ha ő mond valamit, hogy nekem valahova mennem kell vele és a férjével(aki 3 éve él velünk), akkor nem mondhatok rá nemet különben kiabál velem, fenyegetőzik, sőt, ha néha tényleg megpróbálok magamért kiállni és nem hagyni magam akkor lökdös, pofozgat.. Ugyanez van akkor is, ha valahova el szeretnék menni, és itt még csak nem is bulizásról van szó meg semmi, csak a barátaimmal délutáni programokra menni, vagy max fél 11ig. Ráadásul még csak nem is iskolai év közben, hanem nyáron. Hozzátartozik ehhez az is, hogy undorító megjegyzéseket tesz az öltözködésemre, ami egyáltalán nem kihívó, hanem inkabb fiús egy kicsit. Neki ez nem tetszik, és folyamatosan ezzel támad, belémköt, és amikor már nem tudom megállni hogy ne szóljak vissza valamit és vitatkozni kezdünk akkor is csak azzal tud fenyegetőzni hogy nem mehetek sehova, bezár engem a házba, megszaggat.. A szememrehányja, hogy nem beszélgetek vele és egész nap a telefonomat nyomkodom amikor nem is lehet hozzászólni, mert telefonál vagy kétszavas válaszokat ad nekem, (meg ezek után egyébként is kinek van kedve hozzá?) de ha meg mennék valahova akkor természetesen egy senkiházi csavargó vagyok, maradjak csak itthon. Úgy beszél hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz, mióta az eszemet tudom a legjobb barátnőimhez hasonlítgat, és folyamatosan azt hallgatom hogy “elcserélne engem rájuk”. Semmit sem tudok vele megosztani, megbízhatatlan és mindent továbbad a baratnőinek a magánéletemről, ezért nem is mondok már neki semmit sem. Amikor nagyritkán itthon van a férje(rengeteget utazik munka miatt)akkor megjátssza a tökéletes szülőt és úgy tesz, mintha minden teljesen rendben lenne. Ha pedig én megpróbálok máshogy viselkedni a férje előtt, mint ahogy ő azt elvárja, akkor a fejemhezvágja, hogy miattam megy tönkre a házassága megint, merthogy a legutóbbi is miattam volt, hiába voltam alig 5-6 éves. Egész általános iskola felső tagozat alatt az előző barátjaval volt elfoglalva, rám nem főzött csak a pasira, büfére adott pénzt és ennyi, alig találkoztam vele és egyedül voltam itthon rengeteget. Konkrétan nem érdekelte mi volt velem és ez nemsokkal azután volt hogy elveszítettem a nagyszüleimet. Teljesen egyedül maradtam és borzasztóan nagy lelki sebeket hagyott bennem amit velem tett és hogy sosem volt mellettem, de nem tudom mi a rosszabb, amikor alig találkoztam vele és nem érdekelte mi van velem, vagy az a 3 éve tartó lelki terror ami azóta megy, hogy férjhez ment.

Megjegyezném, hogy nagyon sokszor próbáltam ezt megbeszélni vele, teljesen nyugodtan és még vsak nem is a fejéhez vágva(mert ő úgy szokta), de mindig elkezdett velem veszekedni és mintha a falnak beszéltem volna konkrétan nem válaszolt arra amit mondtam hanem egy teljesen másik dolog miatt kezdett el velem ordítani, teljesen ignorálva azt amiről beszéltem.(pl. hogy nem vittem ki a kukát, ilyenek.) Bár szerintem én majdnemhogy mindennaposan csinálok 1-2 házimunkát és úgy gondolom erre nem panaszkodhat, de mindig csak azt tudja észrevenni ami nincs megcsinálva, mindenben a hibát keresi. Sokkal sokkal többet tudnék még ehhez az egészhez írni, de már így is hosszú és nem tudom mit tehetnék.. Annyi lelki sérelmet okozott bennem az évek alatt, amiért egyszer sem kért bocsánatot és természetesnek vette az egészet úgy tett mintha semmi sem történt volna.. Egy lelki roncs lettem miatta, értéktelennek és szerethetetlennek érzem magam. Egyedül annyit tudtam válaszként erre az egészre kicsikarni belőle, hogy “lépjek továb” és “ne keltsek bűntudatot benne”. Segítsetek.. rossz ember lennék, ha kevesebb, mint egy év múlva itthagynám őt és megszakítanám velük a kapcsolatot egy ideig? Úgy érzem mindent megpróbáltam, de nem tudom mit tehetnék. (apukámat nem ismerem)