Jogos elvárás a szüleim részéről, hogy ilyen szinten kiszolgáljam az unokatesómat? Szerintem ezzel csak önállótlannak nevelik.

Van egy nagyon kedves ismerősöm, aki szintén halláskárosult. Furán beszél, de csak megszokás kérdése, hallókészülékkel pedig jól megérti azokat, akik hozzá beszélnek. Teljes értékű fiatal és sosem kérte, hogy bármiben is kivételezzünk vele. Egyedül annyit igényel, hogyha valaki beszél hozzá, akkor az ne a hátának, vagy az oldalprofiljának tegye, mert valahogy úgy tudja összerakni a dolgokat, hogy valamennyit hall a készülékével, illetve közben szájról olvas. Ha valaki mondani akar neki valamit és éppen nem arra figyel, akkor előtte megérinti a karját, vállát. Semmi, de semmi másban nem szorul kitüntetett figyelemre, vagy megkülönböztetésre, segítségre.

Igen, életképtelenre nevelik, de ez ellen sajnos semmit nem tudsz tenni. Elmondhatod a szüleidnek a véleményedet és sztrájkolhatsz ellene, majd egyszer ez is lecseng...

Nem tudom kérdező, te hány éves vagy, mit csinálsz éppen, első körben én is azt tenném/tettem volna a helyedben, amit tanácsoltak is-hogy leülsz az unokatestvéreddel, vagy a szüleiddel beszélgetni erről.

Egyáltalán nem vagy lelketlen dög, szerintem egy 20 évesnek maga az otthonlét sem tesz már jót, nemhogy az ennyire körülugrálás. Kisebbik hugom szintén húsz éves, őt is eléggé elkényeztették, de egy kenyeret meg tud tenni magának...az, hogy nagyot hall, az egy dolog, de úgy látom, ő nem a teljes életet élésre szavaz, hanem egyfajta kis úrnő lett belőle. Így sajnos nagyon keserves lesz nemcsak a környezetében élőknek is, de neki is egyszer, ha előbb-utóbb nem lesz már, aki "megvédje" és egyszer csak elkezdi sorba kapni a pofonokat az élettől.

Aki nem ken meg magának egy szelet kenyeret, uram bocsá', nem gondoskodik magának óvszerről, annak előbb-utóbb szembesülnie kell azokkal a következményekkel, hogy akkor nem eszik-terhes lesz, elkap egy fertőzést stb.

Aki nem képes egyedül elmenni a suliig, az eltéved-késik, és huszonegynehány évesen senki nem fogja sajnálni az iskolában, később a munkahelyen.

Ha valaki nem tudja, hogy neki is vannak feladatai, kötelezettségei, sőt, neki is kell tennie magáért alapvető dolgokat, az később a saját maga keserves kárán tanulja meg megerőltetni magát, amikor már a kutya sem akar neki segíteni...

Én a helyedben, kérdező-nem azért, hogy meneküljek, hanem önmagam érdekében is-elköltöznék otthonról koliba, albérletbe, ha megvan rá a lehetőség, pl. betöltötted a 18 évet, vagy ha még nem, ilyen terveim lennének. Én anno kolis voltam, elég önállótlan is, mert eléggé körülugráltak a szüleim, óvtak a széltől is kb.-pl nem kellett lemennem a boltba, nem volt kb. semmi egyéb feladatom, mint a szobát rendben tartani és tanulni, nehéz volt az elején, de nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elköltöztem az egyetem idején otthonról.

Más: szüleid miatt ne aggódj! Ha kezdetben ez volt a véleményük, hogy életképtelenné nevelik az unokatestvéredet, valószínű, hogy most is ez, csak nem akarnak rossz színben feltűnni pl. a rokonok előtt. Más kívülről megmondani a tutit, és megint más egy tulajdonképpeni vendéggel, rokonnal szemben következetes nevelési módot alkalmazni-rosszul sülne el, ha pont anyudék kezdenék az unokatesód nevelni.

Szerintem előbb-utóbb ők is belátják/megunják az unokatestvéred viselkedését, nem kell neked feszíteni a húrt-szerintem jobb, ha rájuk hagyod valamilyen szinten a dolgokat, egy egészséges kompromisszum erejéig! :)