Mi a véleményetek? Hogy kezelnétek ezt a helyzetet?

Két hete összevesztem a sógornőmmel, aki egyben az egyik legjobb barátnőm is. 5 éve házasok a bátyámmal, 12 éve vagyunk barátnők. Igazából nem is összeveszés volt. Az egész úgy kezdődött, hogy valamin összekaptak a bátyámmal és átjött örjöngeni, hogy a testvérem keveset keres és nem foglalkozik eleget a gyerekkel. Az elmúlt 12 évben és az utóbbi 5 évben is szívesen meghallgattam a problémáit és támogattam, de nem értettem, hogy miért esett szinte nekem, amikor nem én vagyok a férje. Sőt egyáltalán nem szólok bele a magánéletükbe, mert az az övék. Sem az ő, sem pedig a bátyám oldalára nem állok. Én se szeretném, ha az én életemben bárki is matatna. Ebben meg is állapodtunk, amikor összejött a bátyámmal. Az örjöngéses eset után 2 nappal felhívott és bocsánatot kért. Mondtam neki, hogy nem haragszom, csak egy kicsit kontrollálja magát, főleg a gyereke előtt, mert ő vele volt. Úgy éreztem, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgot, másnap elhívott hozzájuk vacsorára, ami nagyon jól sikerült.

Erre hétfőn felhívott, hogy nincs meg az órája, és biztos elloptam. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Sosem volt még ilyen. Sőt veszekedni se szoktunk, pedig napi kapcsolatban voltunk. Miközben örjöngött velem a telefonban és vádaskodott, hogy a múlt heti vacsoránál biztos lenyúltam, megjelent a kislánya és közölte vele, hogy anya itt az órád én játszottam vele. Elkezdett a gyerekkel veszekedni és rámvágta a telefont. Pár napig nehezteltem rá ez miatt, de inkább bántott a dolog. Egyik nap, amikor nem voltam otthon hozott vegyszereket a medencébe. (még az első konfliktus előtt felajánlotta, hogy majd lehozza, mert nekik már nem kell). Felhívtam és megköszöntem. Felajánlottam, hogy beszéljük meg a dolgokat. Erre annyit mondott, hogy majd ha lesz ideje beszélünk. Azóta gyakorlatilag nem keres, nem is áll szóba velem. Egyik nap elsétált mellettem az utcán, nem köszönt, még csak rám se nézett. Én ráköszöntem ő pedig tovább ment. Rettenetesen érzem azóta is magam. Semmi rosszat nem tettem, pedig már arra is gondoltam, hogy megbántottam. De nem, sokat gondolkodtam rajta. Beszéltem erről a bátyámmal is és azt mondta, hogy ne emésszem magam ez miatt. Mentális betegsége van a feleségének és mindenkit elmar maga mellől. Már jár pszichiáterhez, de nem nagyon lát javulást rajta. Vele is sokat veszekszik meg a gyerekkel is. Már ott tart, hogy fél, hogy a gyerekkel vagy magával csinál valamit. Reméli, hogy a kezelés segít rajta, de ha nem akkor muszáj lesz elválnia tőle, mert fél, hogy a gyereknek baja esik és ő is tönkre fog menni. Ráadásul az anyósa is megnehezíti a helyzetet, mert azt mondja, hogy a lánya teljesen egészséges. A mi családunkkal van a probléma, a gyerek pedig kezelhetetlen, jól teszi ha a lánya időnként megrángatja. Ő is így csinálta.

Azt én is tudtam, hogy depressziós és nyugtatókat szed, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet. Rettenetesen bánt ez az egész. 12 évet nagyon nehéz elengedni. Sokat buliztunk együtt az egyetem alatt, egymás vállán sírtunk amikor szerelmi bánat ért bennünket. Mindig ott voltunk egymásnak, olyan volt ő nekem mintha a testvérem lett volna. Most pedig átnéz rajtam az utcán.