Elmegy az élet mellettünk és mi csak tengünk lengünk benne az igazán fontos dolgokat elszalasztjuk. Elszomorít! Nyugtassatok meg hogy ez nem lesz mindig így?

Sajnos ma megtudtam hogy hőn szeretett rokonom meghalt. Nagyon sajnálom, idős volt meg utóbbi időben beteges, igazából várható volt, de ez most váratlanul ért.

Sajnos nem látta az 1 éves gyerekemet, utoljára akkor találkoztunk, amikor még a pociban volt. Leginkább az én hibám, hogy nem fogtam magam, és indultam le hozzá mondjuk amikor a gyerek fél éves volt, hogy megmutassam neki. De nem szerettem volna a férjem nélkül menni 3 órás útra, a rossz autómmal. A nyáron költöztünk és folyamatos felújítások voltak, a férjem sosem ért rá, érthető okokból.

Persze az ő rokonságát ha kell ha nem állandóan látogatjuk. (Hátam közepére kívánom őket egyébként.) Én is beteges voltam, most is vagy másfél hónapja takonykórban szenvedek, és egyszerűen nem tudok kilábalni belőle. Egy beteges idős emberhez meg ugye nem megyünk betegen. Amikor lehetett volna akkor meg kedvünk nem volt, de leginkább a férjemnek nem. Én meg nélküle nem.

Férjem most jelenleg "kiég". Az évek során sosem ment el pihenni a munkahelyéről, mert hogy nem tud ellazulni, mert hogy Ő fontos, és mert különben is. Simán elmehetett volna évenként 2x2 hétre senki nem szolt volna érte. Mikor 3 hétig betegszabadságon volt akkor sem szóltak érte sőt... felső vezetői szinten dolgozik, tehát megtehette volna. Most kibökte hogy semmit nem akar csinálni, de még csak gyereket nevelni sem....

Most úgy néz ki hogy kirúgják (új főnök, hozza a bevált embereit) de ő nem akar másik állást keresni, most nekem kell elkezdenem keresni. Ja csak ha ő nem akar gyerekre vigyázni, akkor a bölcsi havi 35 ezer, olyan 200 000 a havi kiadásunk cakkompakk, tehát keresnem kéne egy munkát ahol fizetnek havi netto 250 000 ezret, mert azt csak úgy osztogatják, főleg kisgyerekes anyának)

Szóval megy az élet, én küzdők, de ami igazán fontos az elmegy mellettünk és csak bánkódom utána.