Mitől alakul ki ez a nemtörődő törődés?Miért ilyen mindenki a családomban?

Bocsi ha kicsit érthetetlen a kérdés, ábrázolom: Mamám szeret és ölne értem DE kidobja a dolgokat amiket szeretek és gyűjtögetek, pl könyveim és a mágneseim(tudta)

Apa is szeret, DE a menhelybe rakta a gyerekkori kutyamat a megkérdezésem nélkül(kicsit beteg volt)és egy kemény 5 percet vigasztalt aztán folytatta a dolgát amig sirtam(olyan 5-6 éves voltam )

Nővérem odafutott hozzám mikor baromi nagyot estem ,DE amint látta hogy egyben vagyok ott hagyott a földön

És azt kellett néznem hogy a más idegenek dolgait(és őket magukat) tiszteletben tartják. Például ismerőstől meg más gyerektől mindig megkérdezték hogy kér-e cukrot a teába, nekem mindig raktak mindegy hányszor mondtam hogy nem kérek bele.

Az origami madaraim kidobták szinte azonnal miután megcsináltam őket, de másoknak büszkén mondták hogy jól origamizok.....

A gyerekkori rajzaimat (amiket mások kitesznek a hűtőre vagy ilyesmi) mindenki telefonszámokra meg bevásárlólista írásra használta aztán kidobták mintha csak egy papírfecni lenne. Nem voltak Da Vincik de azért na.

Mindez úgy hogy mindig megvolt kb mindenem ami kellett, és ha bajom volt mindig ott voltak nekem, és úgy általában nem voltak vitáink soha.

De az érzés hogy minden amit csinálok vagy szeretek a kukában fog landolni hamarosan megmaradt még felnőttként is. Mindennemű művészettel felhagytam, mert bennem maradt hogy ha én csinálom akkor nem kell, sajnos máig úgy érzem. Úgy általánosan nem tartom sokra magam. Persze nem érti senki hogy miért, hiszen nincs "okom" rá.

Rengeteg hasonló volt még de a lényeget leirtam.

Nem tudom eldönteni hogy most szeretnek vagy utálnak vagy magukat utálják vagy mi? Normális ez vagy annyira e/b#sz0tt amilyennek érzem? Olyan összezavaró. Van valakinek hasonló élménye? Mitől akalul ez ki?