Miért sértődtek meg a rokonok, hogy az öregapám temetésén azt mondtam, hogy a papa egy jellembeli óriás volt? Örömömben kicsit mosolyogtam az "óriás" szó alatt, de jogomban állt, mert mi vigyáztunk rá és mindig is jófej volt.

A mi kultúránkban maga a temetési szertartás a gyászról szól, nálunk nem szokás ott semmi olyat mondani, ami kicsit is humoros, mosolygásra adna okot, de tény, hogy vannak olyan országok, népcsoportok, ahol ez megengedett, sőt egyes helyeken a temetési rituálé vidám ünnepbe csap át. Nekünk ez bizarr, elfogadhatatlan, ők meg a mi szokásainkat furcsálják.

Nálunk talán a halotti tor alkalmával van lehetőség néhány kedves, szeretetteljes emléket megemlíteni az elhunytról, de ez sem szokás mindenhol.

Mert temetésen csakis bömbölni, jajgatni szabad. Aki kellemesen, elérzékenyülve emlékezik, egy halvány mosolyt eleereszt amikor felidéz valamit, az nem szerette a papát. Nyilván nem így van, csak a hülye környezeted idáig lát. Fekete és fehér. Kognitív disszonanciának is nevezik az ilyen ütődöttséget. Amikor kizárólag egyféleképpen lehetnek a dolgok és ha valaki máshogy meri az a többiben frusztrációt vált ki.

Ezért sértődtek meg, mert nekik csak ez az egy út van.

Én is elmosolyodtam anya temetésén, mert eszembe jutott egy szép emlék, erre az összes rokon lebszott, hogy milyen érzéketlen bunkó vagyok.

MIVAN? Épp, hogy érzékeny és érzelmes, és nem megjátszom a nagy gyászt, hanem tudok mosolyodva emlékezni anyára.

Na, mindegy, ez - szánalmas.

A magyarázat az, hogy ti vigyáztatok rá. Sokszor az bömböl a legjobban a temetésen, aki az elhunyt látogatását szépen hanyagolta, azután meg siratja saját magát, hogy már nincs tovább.

Tapasztaltam nemegyszer.