Melyik családtagodban csalódtál a legnagyobbat? Mi volt az oka? Tartod vele a kapcsolatot?

Idősebb fiamban. :-( Négy gyermekem van két házasságból. Mindig jó apa akartam lenni és így éltem/élem az életemet. Nincs vita köztünk, ám olyan nagyon antiszociális, introvertált személyiség, hogy az szűrnyű. Sajnos a neveltetésébe nem sokat tudtam beleszólni. Ex-nejem nem éppen a legmegfelelőbb anya volt. Nagylányom és harmadik csemetéje, szintén lány, szó szerint kerüli őt és nem ál vele szóba. Miközben nagyfiam mégis totálisan az anyja szoknyájához van nőve. Viszont, ex-nejem úgy cserélgette a lecsúszott pasijait, mint más az alsóját. Ebben a környezetben nőttek fel a gyerekek. Jelenlegi élettársa ki nem állhatja nagyfiam, mivel az lusta, amolyan leszaromtabletta szedő típus. Ilyenre nevelte ex-nejem. :-( Két éve kitették nagyfiam szűrét, aki azóta albérletben él anyjáék közelében. Alja segédmunkákat végez, de azt sem tudom pontosan, mikor mit, vagy jelenleg van-e munkahelye. Hiszen nem állja meg a helyét sehol.

A lényeg, mint apa nagyon csalódtam nagyfiamban, aki totál életképtelen. Legalább 150 kiló, de az elmúlt 10 évben 130 alatt biztos nem volt.

Ajtónk nyitva előtte, de legfeljebb évente egyszer keres fel. Pedig még piszkálni sem szoktuk életmódja miatt. Sajnos testvéreivel sem tartja a kapcsolatot.

Csalódásnak nem mondanám, inkább egyfajta vegyesen tudatos és tudattalan/ösztönös eltávolodásnak a személyiségeink inkompatibilitása miatt. Van olyan, hogy bizonyos emberek egyszerűen nem jönnek ki jól egymással, mert nem passzol a személyiségük. Szomorú dolog, amikor ez családon belül alakul így. Főleg anyám és nagyanyám, akikkel így vagyok, de ez magával hozta apámat, testvéreimet, szinte mindenkit. Sokszor nehéz és fájdalmas volt így felnőni. És ez duplán rossz, hiszen amúgy szeretem őket (valamennyire).

A fő probléma, hogy alapvetően egy nagyon introvertált és szorongó személyiség vagyok, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek terveim, elképzeléseim, nem tudok tenni azért, hogy megvalósuljon, amit szeretnék. Nagyon is képes vagyok elérni, amit akarok, és képes vagyok megállni a helyem olyan helyzetekben, amik kívól esnek a komfort zónámon. Az a gond, hogy anyám és nagyanyám ellenben nagyon erős személyiségek, mindenről határozott elképzelésük van, és megingathatatlan bennük, hogy csak és kizárólag úgy jó minden, ahogy ők gondolják. Soha semmi sem jó, amit más csinál, mindig mindenbe bele tudnak kötni, és meg is teszik. Folyamatos kritizálás közben felnőni pedig azt eredményezte, hogy csak még jobban bezárkóztam. 30 éves vagyok, de még mindig erősen küzdök azzal, hogy legyen legalább egy-két személy, aki előtt meg tudok nyílni, akiknek a valós személyiségemet tudom mutatni, nem azt a védőfalat, amit a családom miatt magam köré építettem.

Biztos vagyok benne, hogy szülőnek lenni nehéz. A fentiek miatt sem hibáztatom őket, hiszen alapvetően szeretetből csináltak mindent, egyértelműen próbáltak mindent megadni, mindenben segíteni. Úgy, ahogy ők tudtak. Nem az ő hibájuk, hogy ők ilyenek, én meg másmilyen vagyok. Ezért is szomorú, hogy így alakult.