Hogyan lehetne normálisan kezelni az ilyen embereket?

35-36 évesek vagyunk, tehát már nem gyerekek. Van egy 1,5 éves kisfiúnk. A férjem húgáról, és annak férjéről van szó. Nekik is van két kislányuk, kicsit idősebbek (4-5,5 évesek).Tudni kell, hogy teljesen különböző emberek vagyunk,

mind temperamentumra, mind értékrendre, mind életstílusra, mind a szokásaink és a világnézetünk tekintetében. A férjem soha nem volt igazán szoros kapcsolatban a húgával.

Jelenleg átlagosan 3-4-5 hetente találkoznak, találkozunk, főként a gyerekek miatt, vagy egyéb családi ünnepnapok miatt. Én úgy érzem, ez igazából csak kötelező rokoni kapcsolattartás, érdemben nincs mit mondani egymásnak.

Az is a témához tartozik, hogy a férjem családjában általános, hogy mindenki beleüti az orrát olyanba, ami nem rá tartozik, és nem igazán érzik, hol ebben a határ. Tehát náluk kb. ilyen a családi kultúra, a szocializáció.

(Néhány példa: Anyukája egyszer minden átmenet nélkül megjegyezte, hogy nekem már nem lenne szabad 4 év után apukámat gyászolni, sírni miatta. "El kéne már felejteni." Nagymamája egyszer minden átmenet nélkül mondta, "nem ám azért nincsen nekünk gyerekünk, mert én szedek valami gyógyszert". Apukája egy barátunktól kérdezte meg ittasan, hogy őszintén, volt-e már nővel, és hogy nem homoszexuális-e - alig ismerik egymást. - Ez nekem mind meredek, és határsértő dolog, távoli, felületes kapcsolatokban. Magánügyemnek tartom, meddig gyászolok, milyen gyógyszert szedek, vagy nem szedek; és a barátaim szexuális irányultságát se firtassák, ha eddig kétszer találkoztak összesen.)

Tehát egyrészt zavar, hogy ha találkozunk, egyáltalán nem beszélgetnek velünk értelmesen, a köszönésen kívül szinte csak a gyerekekkel foglalkoznak. Én és a férjem próbálkozunk beszélgetni, de ha mi nem kezdeményeznénk, kb. hozzánk sem szólnának semmi értelmeset. Én ezért egyébként feleslegesnek is tarom, hogy ilyen sűrűn összejárjunk, csak azért, hogy azt nézzük, melyik gyerek mit csinál.

A másik nagyon zavaró dolog az, hogy folyton az életvitelünkről vitatkoznak, és a gyereknevelési szokásainkról. (Nem előttem, hanem, ha csak a férjem van ott.) Mióta a gyerekünk megszületett, ez azóta tart, de a férjemet kb. kamaszkora óta folyamatosan megkérdőjelezik, és szekálják valamivel. - Miért ott dolgozik, ahol, mért nem jelentkezik más pozíciókra? - Miért nem hason altatunk? - Miért turmixolunk a gyereknek? - Miért csak 22 fok van nálunk a lakásban? (Ez már a röhej kategória nálam.) - Mi az, hogy nem engedjük másfél évesen csokit enni? - "Már régen járnia kellene (13-14 hónapos korában.) - Miért jár a férjem olyan sokat gyalog, miért nem autóval? - Miért csinálunk mi hárman olyan programokat, amilyeneket? - Miért biciklivel jár a férjem jó időben a hétvége házához, miért nem autóval? Miért ilyen fukar? (Nálam ez is a röhej tetőfoka, hogy nem mindegy, más hogyan közlekedik a-ból b-be.)

Én nonszensznek tartom azt, hogy folyton az életvitelemről, és a szokásaimról vitatkozzam olyanokkal, akiknek ahhoz semmi köze. Másrészt, nagyon durvának tartom, hogy úgy kérdőjelezik meg a gyereknevelési módszereinket, hogy ennek a fiúnk is fültanúja. Most, még lehet, hogy nem érti, de pár év múlva egyre jobban fogja.

A férjemnek mindez természetes dolog, mert évtizedek óta ebben él, mindig vitatnak mindent, amit csinál. Szerintem egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy teljesen más, mint a család többi tagja.

Én kértem, hogy húzza meg a határokat. Mondja meg egyszerűen, hogy egymás dolgába ne szóljunk bele, és ne vitatkozzunk egymás életéről, se gyereknevelési szokásairól. Valamint kérje meg őket, hogy ne tegyenek megjegyzéseket a gyerekünkre, mert mi sem teszünk az övékre. Azt külön károsnak tartom, hogy a gyerekünk ennek folyamatosan fültanúja, mert ezzel azt közvetítik felé, hogy semmi nem jó, amit az apja és az anyja csinál.

Szóval, a kapcsolat teljes megszakításán kívül mit lehet tenni ilyen helyzetben? Én semmi értelmét nem látom egyébként a találkozásoknak, de nyilván ezt a férjem nem akarja megszüntetni, mert rokonok.